Éppen eperfaleveleket szedtem apámnak és cégtársának gyárudvarában, amikor megérkeztek bizonyos elvtársak: az államosítás folytán megszűnt „Büky és Buday géperőre berendezett épület- és bútorasztalos üzeme”. (Hogy miből élnek az államosított iparosok és családjaik, azzal a kommunista éra nem törődött…) Az állam által elvett üzem udvara helyett a város széli eperfákhoz kellett járnom, mert, mint tudvalévő, csupán ezeken élnek a selyemlepke (Bombyx mori) hernyói. A hernyóim megnőttek, majd bebábozódtak, a gubóikat el lehetett adni a felvásárolónak. A bevételből azután gazdálkodhattam, még kétforintos fagylaltra is futotta, amelyik hatalmas mennyiségnek számított, hiszen 50 fillér volt egy kis gombóc.
Az élettan szempontjából (is) rejtélyes folyamat a gubóban lepkévé alakuló hernyó, az úgynevezett valódi nappali lepkék, vagyis a pillangók (Papilionidae) színpompás megjelenése, kecses repülésük a virágok között a szépséget jelképezhetik. Voltaképpen olvasható ki példabeszédként Vörösmarty Mihály vígjátékának elején:
„Ki látta, hogy pók önhálóival
Magát kötötte volna meg? de a
Szegény bogár, mely drága selymet ad,
Sírt sző magának s halni elbuvik,
Eléjövendő mint gubó s utóbb is
Csak pille lesz belőle!” (A fátyol titkai, 1834)
Büky László | (Szép)irodalmi kölykök
Bementünk egy ház udvarába, ahol a káráló parlagi tyúkocskákra vörös tarajú kakas felügyel néha harsány kukorékolással. A ház mögötti pajtába is be akartunk kukkantani, de a nyitott pajtakapu melletti táblácska visszatartott bennünket: „Kölykes fazár”. Azért bekukucskáltunk, de se a fazár, se a kölykei nem mutatkoztak, így azután a habfehér kacsákkal barátkoztunk a holtág vízpartján, ezekkel a fiókáik is együtt úszkáltak.
A költő(k) különlegességére utal Tompa Mihály azzal, hogy lángszellemük az élet sötét és sáros világa ellenére mint lepkék térnek vissza a mennybe. Jegyezzük meg: a Petőfi, Arany, Tompa annak idején az új költészet egyenrangú alkotói voltak a kortársak szemében. Ha Petőfi ugyancsak 1844-ben írott Lant és kard című versét Tompáéval egybe vetjük – „Felhős az ég hazámon, | Aligha nem lesz vész […] | S amott a zugban kardom | Folyvást panaszkodik: | Hiába meddig tartom, | Az ítéletnapig?...” kirí a különbség, amelyet végül is észlelt az irodalmi megítélés Arany és Petőfi javára.
„Sötét a föld, a költő rajt idegen,
Lángszellemét a por le nem köti;
Tűrhetlen a nyüg, bár gyémánt s arany,
Trón és korona földi sár neki!
És lepkeként, mely áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng…” (Lant és korona, 1844)
Más vonatkozású Molnár Ferenc karcolatában a selyemhernyók és -lepkék világa, amelynek ismerete révén megértettem és megsajnáltam (nagyobbacska gyerekként) a történet gyermekhősét, aki betegségének végzetes megérzésében francia nevelőnőjének végrendelkezik hernyóiról, miközben vizet kért:
„A kisasszony. Tu n’en bois pas?
(Nagy csönd.)
A gyerek. Most… ha én meghalok, kisasszony.… maga fog vigyázni a selyemhernyókra. Nagyon kell vigyázni, hogy legyen mindig eperfalevél. A Stöger azt mondta, hogy ha az ember a selyemhernyónak ribiszkelevelet ad enni, attól piros gubót csinál... De én most már majd nem érek rá megvárni, amig levél lesz a ribiszkebokrokon… mert én most meghalok, kisasszony. Hát várja meg a kisasszony, amig lesz levél a ribiszkebokrokon, és akkor tegyen külön skatulyába öt hernyót és próbálja meg, hogy megeszi-e a ribiszkelevelet. És akkor ezeket külön kell gubóztatni és megnézni direkt, hogy piros gubót csinálnak-e. És aztán majd mikor a másvilágon találkozunk, kisasszony, akkor meg fogja nekem mondani, hogy piros gubót csináltak-e, vagy pedig hazudott a Stöger.
A kisasszony. Oui.” (A gubó, 1926)
A kisfiú később spárgát kér: „Mama… tudod, most mi lesz? Én most be fogok gubózni”; „[…] s kezdi magát begubózni, úgy, ahogy a selyemhernyóktól látta.[…] Aztán megszólal a spárgaszövedék mögül elfáradt, lágy, félig suttogó, de tréfás hangon a gyerek). És aztán majd kirágom … és aztán majd kimászok belőle … és aztán majd repülök.” Az olvasó a halál és az azutáni lét jelképességének láthatja a fiúcska jövendölését…
A hernyók, lepkék életének mozzanatával érzékelteti verses regényében Vajda János, hogy – különös álmában – mit gondol a mű főszereplője a világról: az is az emberrel együtt előnyére változik:
„Lejárt a föld pillangó élete;
Föloszlik és mint a selyemgubó
Új keverékbe tömörül s szintén
Épebb, üdébb, szebb állati-
És emberivadék keletkezik.” (Alfréd regénye, 1875)
A pillangók szépségével ellentétben a hernyókat a közhit jobbára visszatetszőnek, undorítónak tartja, jóllehet némelyikük a maga nemében színben, alakban éppúgy különleges; így azután a bábot‑pillangót rejtő gubó is megbecsülendő. Mikszáth Kálmán egyik történetében a kerületébe megérkező képviselőjelölt meséli, hogy aggódott, mert „[a] a faluban senki sem várt ránk, csak néhány utcagyerek szaladt a kocsi után.” Egyik helybéli kísérője így nyugtatja jövendő választási sikerre célozva:
„Hernyóból lesz a selyemgubó, tekintetes uram.” A tályai sötét erdőben, 1884)
Mikszáth, aki maga is művelte a publicisztikát, a lepkéhez képest jellegtelen gubókkal példázza a sajtómunkások jelentéktelenedését:
„Végre is könnyű volt, sőt magától jött a nagyság a mi öregeinknek. A sajtó még néma volt, vagy legalább dadogó, megkötött kezű gyermek, tehát az újságírók növekedtek meg; mint árnyékos zárt udvaron a platánok, melyeket kihúz a napfény a házfödelek fölé. A teljes verőfényen úgy kellett annak lennie, hogy a sajtó lett nagy, munkásai pedig szürkék és jelentéktelenek, mint a selyemgubók, melyek minden lefejtett szál után kisebbek-kisebbek és csak abban a nagy szövetben érvényesülnek látatlanul, névtelenül, mely a szabadság Magna Chartája, melyen keresztülszövődik minden, ami az emberi agyvelőkben mozgott s melyből visszamegy tovább mozogni más és más agyvelőkbe, ami egyszer benne volt.” (Mikszáth elnöki megnyitója az újságírók estéjén, 1896)
Jókai Mór munkásságát szintén a selyemgubóval szemlélteti:
„Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik a belseje a sok selyme miatt.” (Jókai Mór élete és kora, 1907)
Karinthy Frigyes műveiben nem egy helyen található kapcsolat a gubóval. Egyik karcolatában is megtalálható a selyemfonallal begubózó hernyó és az író, valamint a tinta párhuzamba állítása. A „Hogy mi az író, Pistike?” kérdésre az alábbi, ugyancsak allegorikus a válasz:
„Hát így van az író‑hernyóval is, Pistike. Az író bácsi fiatal korában eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet, amit a feleségének mások írtak, írt levelet meg könyvlevelet […] ez aztán az író fejében átalakul tintává […] az író abbahagyja az evést, és kiengedi magából a tintaszálat, hogy begubózza magát, és majd lepke lesz belőle.” (Allegória az íróról, 1913)
Karinthy másként is megírta ezt az ötletét, itt az alkotó íróval való történés van részletezve a „begubózásig”:
„Ezekben a napokban saját magáról bizonyos objektív közönnyel gondolkodott: lírai élete nem érdekelte. Egész lelkét és minden képzeletét a Téma rabolta magának, önkívületben élt. Lázas kezei sebesen és nyugtalanul babráltak a mese nehéz anyagában – utcán, éjfélben, az ágyban, hirtelen jött rá, felugrott, szobájába futott, egy szót, egy mondatot írt le, egy színt rakott fel idegesen, így alakult a Dráma – keze-lába lassan, simán, kemény és nyugodt formákban bújt elő a kusza és zavaros anyagból. Egyik szál szülte, húzta a másikat – egyetlen szál összefogott mindent, és kacskaringós vonalaiban selyemgubót gömbölyített lassanként az író feje köré. A gubó egyre sűrűbb és nehezebb lett, de ő fogta a szálat, nem engedte ki kezéből, mert újra kell kezdeni, ha egyetlen ponton elszakad.” (Művészbecsület. 1914)
Karinthy egyik regényében Gulliver seborvos a tenger mélyére kerül, mert a hajót, amelyen szolgál, egy német tengeralattjáró torpedója érte. Az orvos különös világba kerül víz alatt, és különös dolgokat tapasztal, többek között ezt:
„Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban ‒ sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló ‒ szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni, s egyszerre belegabalyodik.” (Capillária, 1921)
A tengermélyi világ lakói – oihák és bullokok – voltaképpen nők és férfiak, akikről karinthys látásban a valóságos világ és élet ábrázoltságát adja a regény. A voltaképpen férfiú bullokokról egyebek mellett az íróemberről idézett tevékenység ismétlődik, kiegészítve a selyemhernyók gubóiból nyert fonal készítési módját is említve:
„Az a végtelenül finom és lenge selyemszövet, amibe az oihá-k átlátszó testüket burkolják, a már teljesen érett, öreg bullok-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint minálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett bullok rendes körülmények között (ha előbb meg nem eszik vagy ki nem füstölik) begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú, fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és láthatatlan legyen. A bullok-gubót az oihá-k ‒ éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük ‒ forró vízbe dobják, a bullok-báb megdöglik, s a fonalat le lehet fejteni s szövetet csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe került, hoztam is belőle magammal, s a vegyelemzésnél meglepetésemre kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a tinta készül.”
Kötéltánc című regényében, amelyik 1923-ban jelent meg, szintén van a gubóval kapcsolatos ábrázolt tárgyiasság. A nyitó fejezetben egy pilóta készül leszállni:
„[…] egy pillanatra eleresztette a kormányrúd fogantyúját ‒ a madár halkan siklott előre, ereszkedni kezdett. [Új bek.] A pilóta most lehajolt. Lábai előtt, kiterítve, ott feküdt a fehér selyembe göngyölt test, mint valami selyemgubó, elvékonyodva egyik végén. Óvatosan fejtette le a fejről a selymet: az arc szabaddá vált. Fehér volt és nyugodt a szép vonalú száj […] a szép, mély bársonyszemek csukva voltak, és fölöttük kissé kérdőre emelve a szemöldök vékony és komoly íve. […] Megcsókolta a két csukott szemét ‒ habozott, de a száját már nem merte megcsókolni. az arc nem mozdult a csókra […] A pilóta visszagöngyölte selyemgubójába a holttestet, lábai elé eresztette vissza, és megragadta a kormányfogantyút.”
A regény befejező részében a pilóta visszatér a repülőgépéhez, amelyet szintén elrejtett, a korábban fehér selyemgubóba gyöngyölt holttestből szétfolyó barna pép lett, nem sikerült tehát a gubóba zárt lény átváltoz(tatás)a pillangóvá, valamikori szerelmévé, ha jól értem, értelmezem Karinthy három személyben megjelenő hőse (Jellen Rudolf, Darman Dénes, Raganza) történetének nyitó és záró részét, amelyekben nyilván fontos volt a gubó főnév képzettársítása a regényíró számára.
Babits Mihály a gubó képzetet ugyancsak használja, a kiszabadulás jelképessége jelenik meg, versében a gubó = szemhéj metafora szerepel, és ami kikel, az „az isteni Látás” szimbolikus (mondhatni?) lepkéje:
„….Mikor
kel ki vak szemhéjaitok nehéz gubójából az isteni Látás
fájdalmasan?” (Az óriások költögetése, 1920)
Másutt Babits az általános emberi lét gyarlóságai ellenére is a belőle fakadó értékekre utal: a mocsárban sziget lehet, a gubóból pillangó:
„Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szive
itta az embert, testvérszív; – ma nyáj,
megúnt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.” (Régen elzengtek Sappho napjai, 1922)
A begubózott hernyók (különös?) átváltozási módozatán Füst Milán is elgondolkodott; naplójába ezt jegyezte föl:
„Hernyó: míly furcsa érzés lehet begubóznod, – misztikus munka, amelyről nem tudod, mire vezet, – de tenned kell, mert egy titkos erő hajt.” (Teljes napló, 1920)
Radnóti Miklósnak leginkább a korai lírájában tapasztalható érzéki tájábrázolás, ám később is rajzol képeket a tájról, amelynek a több értelemben is sötét állapotában is várja az idillt, a még elzárt szépség-békesség lepkéjének megjelenését a gubó- és lepkemotívummal:
„Fű nő, rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.” (Éjfél, 1936)
Jékely Zoltán egy özvegyasszony halála kapcsán mondja el annak életét, aki – „mondják, öt árva gyermeket hagyott” –, aki immár holtan fekve
„[…] nem látta már a lepkét, mely csapongvást,
mint tarka illat jött a bukszuszok
komor során át: boldog újszülött,
tapasztalatlanul tavaszba bódult
vidám kis lélek volt, avar között
rothadt mögötte a sötét gubó-múlt…
Ó, bár hihetném, hogy Belőle is:
a holt asszonyból is magasba röppent
bár egy lepkényi, incifinci lélek!” (Tavaszi gyász, 1935)
Lackó Géza regényében a millenniumi kiállításon a még gyerek Dini a sok-sok látnivaló közt a selyemgubókat is látja, amelyek (úgy lehet) olyan jellegzetességek, amilyeneket érdemesnek tartottak a nagyközönség elé tárni:
„Egész napi trappolás után a Vajdahunyadban, a magyar faluban az iparcsarnokban – […] – az érthetetlen díszes kódexek, gépek, borok, szivarok, sajtok, négerek […], selyemgubók […]” (Királyhágó,1936)
Az egész világmindenség jelenik meg gubó gyanánt Weöres Sándor versében. E hasonlat annak idején nem volt kapcsolható ahhoz a látványhoz, amelyet az űrhajósok és a mesterséges holdak fényképei mutatnak a Földről, ám a költő effélét rajzolt:
„Erdőn hagyott ernyő. Körötte csönd.
Vajjon mi van ott, hol nincs ember egy se?
Az idő méretlen tajtékot önt
s bontatlan a közel s a messze
és jő a dél és jő az este,
ott nem dél, nem este: örök özönt
forgat a szél, a köd, a fény, a föld
s e szövevény a végtelenbe veszve
mint óriás selyemgubó ragyog,
peremén láng‑kutak, sötétség‑katlanok.” (Az elveszített napernyő, 1953)
A költői én életét, sorsát Weöres ugyancsak a mindenségig terjedő ábrázolatban mutatja a gubó képzettársítása révén:
„Mihelyt sorsom gubóját kihasítom: koponyám az ég kupolája,
s ívén iramlanak a sors‑szövő csillagok. (Terra sigillata, 1958)
Nagy László lírájában – amely hasonlóképpen hagyatkozik és épül a (nép)műveltség magyar hátterének egyes elemeire, mint Kodály Zoltán zenéje – a gubó–lepke olyan motívumnak mutatkozik, amelynek tárgyi részismeretei az egyéb tárgyiasságokkal együtt főként a népi-paraszti kultúrában általánosan ismeretesek (szarvasgímek, szarvasünők; temető a domboldalon, seregélyek, lepkék stb.):
Vadak idege rezzen,
gímek bőgnek,
zokognak a karcsú
selyem-gubó-ajkú
ünőknek,
akik habozva
lesnek a holdba […]” (Tűzciterák, 1956)
*
„Apánk lobog a dombon
pedig eltemettük […]
de melle kosarában
zsebe éjjelében
lepkegubó-patron
ott rejtve aranyláng van […]
a szárnyak özönére
seregély-rohamra
ágyu helyett lepke-
gubót sütöget a mérge […]” (Madárijesztö, 1972)
Juhász Ferenc a „selyemszövésű báb” kifejezést használva talán rájátszik egy régi, Csokonai Vitéz Mihály által is használt, ma már réginek mondható jelentésre – báb ’ember mint az érzékelhető, tapasztalható világ része’ –, vagy (és ez a valószínűbb) a gubót mondja bábnak, ami meglehetősen furcsa, hiszen Juhász lírája nem ritkán a növényzetből, a növénytakaró egyedeiből és a élőlények sok-sok eleméből burjánzó képvilágot alkot. Mindenesetre a szövegrészben eljut a hernyó–lepke képletességének fölhasználásához:
Az ifjúság selyemszövésű báb volt,
rostjai oszladoznak.
Hernyó, vagy lepke? Hímes virágú?
Mi vagyok hát, hogy fényre értem?
Rágcsáló csak, vagy könnyű szárnyú
futó lepke?” (Búcsú az ifjúságtól, 1953)
A gubók felpattanása valami újnak a megjelenésére utal a biblikus vonatkozású háttérben Rónay György versében:
„[…] furcsa káprázat fogta el Sault.
Mintha ezer gubó akarna már
pattanni, úgy nyüzsgött a benti táj,
s a damaszkuszi úton rengeteg
tüzes pille vagy szirom libegett.” (Saul, 1958)
Határ Győző némelyik szövegművében a gubó – és gubózik ige is – a képépítés eszköze, amint az alábbiak mutatják:
„Te is beleszülettél ebbe a kényelembe; a Hárfás már kezdettől fogva ott ringatott képzelgéseinek márványtengerén, tornyában téged gubózott, és épp ezért még csak meglepetést sem mutatott, amikor egy kora tavaszi délutánon előléptél, Óriáspillangó, a gubó megfoszló selyemszálai mögül.” (Pepito és Pepita, 1956/2002)
*
„[…] bizonytalanság vesz körül, de úgy, mint a hernyóbábot a gubó, ha a gubó maga a sötét világegyetem. Vessed le a gubót, ember, vesd le a bizonytalanság koporsóját: tanulj meg lepkeszárnyon emelkedni […]” (Csodák országa HÁTSÓ‑EURÁZIA, 938/1942/2005)
*
„a káposztapillék hatmilliárdja
egyfele néz csak egyfele lát
hogy mi fenyegetheti meg se látja
a lávaömlést a tengerárt
ölelkező éjfekete gubóban
hajt ezer özönfénykáprázatot” (Gubó, 2000)
Albert Gábor szövegművében egy délszláv forradalmár bukovinai székellyé változik, a (furcsa?) változást a gubó–pillangó összefüggés világítja meg, az elképzelés továbbszőtt képpé van építve azzal, hogy a lepkeháló képzete is beépül a gubó — pillangó — emlékezet = (lepke)háló sorozatba:
„[…] az egykori délszláv forradalmár menekült bukovinai székellyé lényegül át, hanem ahogy ez a gubó is megpattan, s a pillangó röptű fantazmagória már ott repdes az emlékezet óriás hálója alatt.” (Hol vannak azok az oszlopok? 1985)
Bajor Andor Hóvirágméz című meséi, karcolatainak egyikében a selyemhernyó gubóját az elbeszélő gyerek egy ceruzavégért kapta cserébe, apja magyarázza el neki, hogy mi az tulajdonképpen; „[l]assan kiderült, hogy a selyemgubó összehozása egy oktalan lénynek a műve. A selyemhernyóé, amely a gubóban pihen, és valami lénnyé, pillangóvá alakul. Látszott az egész gubó-alkotáson a pára oktalansága. Neki kizárólag selyem kellett arra, hogy szunnyadozzon. Mintha mi magunk sem aludtunk volna közönséges vásznon és tyúktoll párnán. – A selyemhernyó a selymet köpi – magyarázta apám.”
„Amikor először láttam selyemgubót, azt hittem, hogy ez valami cukorkülönlegesség, ami valószínűleg marcipánnal van töltve.
Még gondolni is rossz reá, de majdnem megettem. Az alakjáról nem mutatkozott meg sem eredete, sem rendeltetése.
Bár a finom szálak, amelyek körülvették, inkább arra vallottak, hogy az egész valamiféle festett és keményített vattából van.” (Selyemgubó, 1975)
A magát gubóba záró hernyó, illetve báb ottani léte, élete nem tartós, előbb-utóbb elő kell bújnia. Efféle folyamatra utal Rabszállítás című regényében Silvano Ceccherini, akit huszonkét év börtönre ítéltek, miután kikötői munkásból, majd idegenlégiósból betörő lett. A könyv elbeszélőjét, Olgit egy átszállítják Saluzzóban, egy másik börtönbe, a több napos utazás során különböző rabtársakkal összezárva és velük beszélgetve egyiküknek így indokolja, hogy miért olvas újságot:
„Az embernek egy kicsit ki kell bújnia saját gubójából vagy búvárruhájából – mondta Olgi […]” – „Uscire un po’ fuori dal propio guscio o scafandro,” disse Olgi […]” (La traduzione, 1963/1970. Zsámboki Zoltán ford.)
A fordító – aki az 1956. évi forradalom után évekig börtönben volt – mintegy a magyar irodalmi szóhasználat hagyományát követi, amikor a „kibújik a saját gubójából” fordulatot használja, hiszen az olasz eredeti inkább botanikai vagy biológiai társítású (guscio ’hüvely’: guscio di fagiolo ’babhéj; guscio d’uovo ’tojás héja’).
Sem hernyók, sem lepkék nincsenek, csupán gubók vannak Kazinczy Ferenc nyelvhasználatában. A széphalmi mester fordításaiból vehetők példák, így e szerelmi-érzelmi társalgásban:
Láthatni e olly gubót mint én vagyok? (Marmontelnek szívképző regéji, 1808)
Egy másik darabban Vansen íródeák ekként marasztalja el az ácsmestert:
„Ácsmester. Ez megint fillentés. ’S mit akarhatnak kiexaminálni az emberből ha semmi bűnt nem követett-el?
Vansen. Gubók’ gubója! A’ hol nincs mit kiexaminálni, ott lehet beexaminálni való.” (Egmont szomor-játék öt felvonásban, 1816)
Széphalom környékén annak idején kétnyelvű lakosaitól hallhatta Kazinczy, hogy valamely együgyű személyt Kubo ~ Gubo-nak emlegetnek, és szót ’buta, együgyű, oktondi’ jelentéssel maga is használni kezdte írásaiban. A XIX. században ez a „gubó” többek között Berzsenyi Dániel, Szalay László, Szemere Pál, Egresssy Béni, Kemény Zsigmond, Jókai Mór munkáiban is megtalálható. Természetesen a tót atyafiakat jól ismerő Mikszáth Kálmán prózájában is rá lehet bukkanni, mint ahogy a regény egyik alakja, Chalupka ráismer a színházi előadáson Ilonkára:
„Csodálatosan jóízű diskurzust folytatott a deszkákon a szicíliai király őfelsége az egyik főúr takaros nejével Konstanciával, kit három frájj kísért aranyzománcos mezben. (Gubó legyek, ha nem az Ilonka a közbülső.)” (Nemzetes uraimék – Mácsik, a nagyerejű, 1885)
Hazánkban a XII. század vége felé kezdődött meg a selyemhernyó-tenyésztés és a selyemkészítés. Mintegy hatvan esztendeje szűnt meg ez a tevékenység, de a Filatorigát, az Epreskert, a Selyemgombolyító nevek máig őrzik Budapesten e sokáig nem jelentéktelen iparág múltját. Európában a harmadik volt Magyarország a selyemhernyó-tenyésztő országok között. 1990 után történtek kísérletek, hogy újra lehessen a gubókból selymet gyártani; a folyamatot Papp Zoltán kandidátusi értekezésében – Kutatások a selyemhernyó-tenyésztés újrahonosítására Magyarországon, 1994 – így foglalja össze
„A selyemhernyótenyésztés végterméke a gubó. A
megtermelt gubómennyiséget minőségi jellemzőik alapján
osztályozzák, lefojtják (elpusztítják a gubóban lévő
bábot), majd a feldolgozóipar különböző eljárásoknak veti
alá, mint portalanítás, kóctalanítás, kalibrálás. Ezek
után következik a gubók legombolyítása, a tulajdonképpeni
hernyóselyem gyártás […]”
A begubózás mint a világ elől való elzárkózás folyamatával a sajtónyelvben is találkozni lehet. Egy távol-keleti városról szóló cikk címe arra utal, hogy az egyik városban drákói szigorral vették elejét a koronavírus-járvány terjedésének, vagyis bezárták a piacokat , rizs- és kukorica-fejadagokat osztottak, viszont az otthonaikat sem hagyhatták el:
„Észak-Korea: A remeteállam begubózik” (magyarnemzet.hu; 2023. VII. 21.)
A hernyóselyem mindig is drága portéka volt, ahol tenyésztik a hernyókat, ma is az. Ha most lennének selyemhernyóim, talán nem a régi, ötven fillér ára gombócka fagylaltra jutna a gubók árából, ha találnék gubófelvásárlót.
