Befejezetlen múlt.
Ezt nevezik mifelénk jelennek.
És annyi hatalma van, amennyit adunk neki.

Abszintzöld a tavasz, dinnyepiros a pipacs,
csibesárga a csipkefehér kád szélén a szivacs,
Csontváry-kék a busz, szénasárga villamos,
színezett a világ, szinte virágillatos.

A madarunk idővel eltűnik,
vagy zárt ablakra talál,
csőrében olajág helyett szalmaszál,
szürke lett az egykor volt azúr…

Benne maradtam,

benne ragadtam a múlt században,

a valóság nem szól hozzám,

fejemre hull őseim vére,

szorongást és félelmet hoz rám

a jelen torzított gépzenéjére.

Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.

Szürke égen szürke felhők,
kocsi menne, de csak felbőg,
kerék pörög, alig mozdul,
távolban rá harang kondul.

Amikor a cirkusz odébbáll,
még napokig ott marad a szaga,
kikopott fű, néhol gázolaj égette folt,
a kamionnak csöpögött az üzemanyaga.

Megbotlik a hajnal,
könnye hull a fűre,
köntöst vált a reggel,
most épp krémszínűre.

Óbudán nőttem fel,
a kiscelli kastély alatt,
a Bécsi úton még kalauzos villamos haladt,
a sikátorok és az óvópincék voltak búvóhelyeink,
emlékeim úgy lebegnek előttem,
mint esti szélben a selyeming.

Hazafelé tartok, egy nyitott ablakot nézek,
mintha a nyelvét nyújtogatná, függönye úgy lobog
a tavasz kékje kiengedte nyáját,
a város felett ül és szipog.

fekszem az ágyban
mint felvágott hasú pisztráng a jégdarán
nézek a homályos semmibe
rezzenéstelen arccal várom
hogy kisütnek majd
egy tapadásmentes tepsibe
az örök élet hátoldalán

Ha nem alszol jól az éjjel, ez lesz,
hátadra veszed a világ gondjait,
míg rá nem jössz, hogy közel a nem és az igen!
A pohár alján nem marad semmi,
elfogytunk közben, a valóság ez,
suhintok, s minden marad a régiben!

Ma sprirituális leszek. Mi is a boldogság vegyjele?
A gúzsba-kötelesség ma zárójelben.
Az ezotéria lesz a költői nyelvem.
(most haraptam rá…)

de most, mint olvasó engedem el magam,
vonz a világod, mi spirituálisan anyagtalan,
az ugyanott másként sorát ahogy kiállod,
s a kentaur mibenlétét dokumentálod,
érzem ahogy ellöksz a parttól

S mivel a kísértés nem bűnként,
hanem lehetőségként kísért,
állandóan mentségeink vannak.

Illékony sóhaj, felszisszen a föld,
levéltölcsérben hóvirág-lámpa,
a hegy sapkája még fehéres,
de köpenye már mohazöld,
nagy zsebébe észrevétlenül
a telet belecsempészi.