Zenékkel ismerkedve sokszor nem várunk megdöbbentő újdonságot, fölkavaró mondanivalót, akrobatikus tempóváltások és szokatlan akkordmenetek légióit. Megesik, hogy elég, ha jólesően ismerős egy világ. A Loyal Az elátkozott part I. című, második (már amennyiben az első demót is teljes értékű lemeznek tekintjük) albumának nyitánya, az Akinek igaza van átkötő gitárriffestül, orgonaszőnyegestül, lebegős verzéstül és mindenestül lehetne bármelyik Deep Purple, Rainbow vagy Whitesnake lemez indítása a hőskorból. Ez hamisítatlan, klasszikus, dögös rockzene, annyi progresszív elemmel, amennyi az egyszeri hallgatónak is átélhető önfeledt bólogatás közben. Ha a Sósav című második tételben még jobban ellazulnának, elmehetne a dolog valami Stevie Ray Vaughan-féle bluesrock felé is (Hobo Blues Band feldolgozást is szoktak játszani amúgy).
A Nő alakú űrben némi space-rockos atmoszférát kóstolgatnak a refrénnel és az elszállós kiállásokkal, jól is áll nekik, de a verzékkel határozottan visszalépdelnek az ismert csapásra.
(Farkas Wellmann Endre jegyzete a Nő alakú űr szövegéről: A veszteségek otthonos szabadsága )
Az Egyéjszakás kalandban végre megszólal a refrénben a rég várt, szólistával felelgető összzenekari csordavokál is, illetve a frontember Baricz Gergő is humorizál kicsit a hangjával az általánosnak tekinthető „angol rock akcentus” (lásd még a magyar rocktörténet során lenyelt mássalhangzók gyűjteményét) mellett. Nyilván jó zenéket hallgat, vagyis jó példaképei vannak, akár az egész együttesnek. Márpedig a hard rocknak-metálnak olyan legendái vannak, mint Ian Gillan, Ronnie James Dio, David Coverdale vagy itthon Rudán Joe. De hát Deák Bill Gyulát (akitől Baricz időnként elénekli a Hosszúlábú asszonyt) sem azért szeretjük, mert Montágh Imrétől tanulta a szépkiejtést. Baricz frontemberként majd szépen beleérik abba, ami tényleg jól áll neki. Érdekes mód a hetedik, albumzáró Belzebúbban (mekkora zseniális, mocskos, stoneres gitárriffje van!) még a britpopos nyújtásai is tetszenek – vagy ebben a számban érzi különösen otthon magát, vagy eddigre szoktam meg a hangját. Mindenesetre a lelkesedés megvan, a hang meg majd karcosodik szépen idővel, ahogy kell.
Ezt a zenét nyilván a biztos ritmusszekció és a dögös gitártémák viszik el a hátukon, a néhol hammondosra vett szintetizátor csak színesít, tömör szőnyeggel vagy finom fátyollal gazdagítja a hangzást – kaphatna jócskán több szerepet is, akár csak a kórusok a refrénekben (első demójukon, a 0km-en picit hangsúlyosabb is volt). Az első és utolsó nóta, az említett Akinek igaza van, illetve a Belzebúb abszolút slágergyanús, míg a lírai Fall and Rise eleinte kicsit töltelékdalnak tűnik, de mikor felpörög, a lendület megmenti.
Összességében Az elátkozott part jó anyag, jól is szól, dögös hard rockra szükségünk lesz, amíg világ a világ. Hét számos terjedelme (alig 30 perces az egész) viszont nagylemeznek csekélyke: tudom én, hogy a rakendrollt nem kilóra mérik, de azért illett volna legalább 10 dallal előrukkolni.
A dalszövegekben különösebb esemény nem történik, ahogy a zenekarok többségénél, a szavak és betűk itt is csak azért képezik a zene részét, mert végig sallalázni túl unalmas volna – pedig azon a bizonyos első demón egész vitriolos, punkos szövegek is előfordultak, például a sötét és cinikus Káeurópa. Talán a Loyal arany középútja valahol a 0km és Az elátkozott part I. között lenne, de az is lehet, hogy legközelebb valami teljesen elborult, progresszív rockos anyaggal lepnek meg minket. Tudásból-tehetségből kitelik: kíváncsian várjuk a folytatást.
Loyal Apple's Club: Az elátkozott part I. 2020
A teljes album itt érhető el: Az elátkozott part
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.