– Székelyudvarhelyen születtél, ott is nőttél fel. Milyen lehetőségeket biztosított a város?
– Az, hogy Székelyudvarhely egy kisváros, több módon is meglátszott a gyerekkoromon. Nagyon sok gyerek járt be faluról iskolába, így már egész korán megtapasztaltam, milyen, amikor egy közösség többrétegű. Egyébként én is falusi gyereknek számítottam egy ideig, mivel kétéves voltam, amikor kiköltöztünk Patakfalvára, majd amikor épp a tizenegyet töltöttem, visszaköltöztünk a városba. Ugyanakkor, ahogy visszaemlékszem, meghatározó szerepe volt az életemben, hogy a szülővárosomban nagy hangsúlyt fordítanak a hagyományőrzésre: nagyon sok népdalvetélkedőn vettünk részt, hímezni, gyöngyöt fűzni, bútort festeni tanultunk az iskolában. Ezeken kívül pedig a művelődési házban kipróbálhattam a tűzzománckészítés alkotói folyamatát is, és talán itt éreztem azt, hogy megtaláltam a nekem való kihívást: ötvözni kellett a kreativitást a türelemmel és a precizitással. A csoda fogalmát először itt értettem meg, hiszen a gyermeki szem talán fel sem tudta fogni, hogy rézlemezből, finommá őrölt üvegből és néhány drótszálból hogyan lesznek gyönyörű ékszerek a kemencében. Azt az adrenalinlöketet, amit az a néhány perc idézett elő, miközben a munkáim csaknem ezer fokon a kemencében voltak, nem is tudom körülírni. Visszagondolva most már tudom, hogy ezen foglalkozások alatt tanultam meg, hogy a sikerhez milyen hosszú és mennyi türelmet igénylő munka vezet.
– Olvasóbarát környezetben élsz?
Helyőrség | Fiatal szerzők: Mátyás Emőke Ibolya
– Abszolút. Egészen onnan kezdve, hogy édesapám minden egyes este felolvasott nekem, első osztálytól kezdődően saját kis részt kaptam a könyvespolcon. Ugyanakkor az olvasás és az irodalom iránti szenvedélyem nagynénémtől eredeztethető, aki kislánykorom óta a példaképem. Ő magyar–román szakos irodalomtanár és az otthonukban egy kisebb könyvtárszobát is létrehoztak. Azokon a polcokon olyan könyvek vannak, amelyek nagyon szoros összeköttetésben állnak az életem fontos eseményeivel: Szabó Magdától az Abigélt olvastam, amikor elváltak a szüleim, Dan Brown könyveiből írtam a szakdolgozatomat, a Robin Hoodot nagytatámmal ketten olvastuk egyszerre. Bár nagynéném talán nem tudatosan adta a kezembe ezeket a könyveket, mégis mindig úgy sikerült választania, hogy azok által épülni tudtam.
– A Tamási Áron Gimnázium tanulója voltál. Mit adott neked ez az iskola?
– Rengeteget. Tulajdonképpen már első osztálytól ott voltam diák, nyolc éven keresztül viseltem a kék egyenruhát. Bár gyakran éreztem úgy, hogy reggelente az egyenruhával nemcsak az inget, de egy elég jelentős felelősséget is fel kell vennem, a mai napig nem győzöm meghálálni mindazt, amit a tanáraimtól kaptam. Biztos vagyok benne, hogy az ott eltöltött évek alatt alakult ki bennem, hogy nem tudok megelégedni a minimummal, hogy mindig magasabbra és magasabbra igyekszem tenni az elvárásaim mércéjét. Persze magát az Ébredést is ennek az intézménynek köszönhetem, azt hogy bizalmat előlegeztek nekem, és felkértek a főszerkesztői tisztség betöltésére. Most, hogy kutakodnom kellett az emlékeim között, összefoglalva azt tudnám mondani, hogy a gimnáziumban mindig pezsgett az élet. Gyönyörű pillanatokat sikerül felidéznem, amelyek nemcsak a tanórákhoz, de a Gereben néptánccsoporthoz, a rendhagyó irodalomórákhoz, a belföldi és külföldi kirándulásokhoz köthetők. Úgy hiszem, hogy más iskolákkal ellentétben, itt nem csak arra koncentráltak, hogy a kötelező anyagot leadják és sikerüljön az érettségink, hanem itt tényleg komolyan vették, hogy a saját élettapasztalataikat átadják és felkészítsenek minket a mindennapok kihívásaira.
– Az Ébredés főszerkesztőjeként mik voltak a legfontosabb feladataid?
– Talán az volt a legfontosabb, hogy összefogjam a csapatot. Ezt persze megelőzte egy több hónapos munkafolyamat, amikor igyekeztem olyan diákokat is bevonni, akikben egyrészt én is meg tudtam bízni, másrészt ők is hittek a saját tehetségükben. Elég kényes volt a feladatköröm, hiszen valahol a diákság véleményét kellett képviselnem egy olyan diáklapnál, amelyet nem csak diákok olvasnak. És persze elvárás volt, hogy a minőség az iskola által képviselt értékekhez igazodjon.
– Mire összpontosított, fókuszált a diáklap?
– Főként azt szerettük volna, hogy legyen egy olyan lehetőségük a diákoknak, ahol a szövegeik megjelenhetnek. Szerintem Erdélyben ez kiváltságos helyzetet biztosított nekünk, mert egy olyan diáklapról beszélünk, amely több évtizeden keresztül fennmaradt. Ugyanakkor igyekeztünk, hogy ne csak szépirodalom, hanem valami könnyedebb, szórakoztatóbb rész is helyet kapjon benne. Többnyire tematikusak voltak a lapszámok, voltak állandó rovatok, de élménybeszámolók is jelentek meg. Szóval tulajdonképpen mindenki teljesen szabad kezet kapott, önkéntesen vállalták el a rovatokat is. Én úgy láttam, hogy többnyire kellően szabad terük volt a szerkesztőknek ahhoz, hogy önmagukat is meg tudják valósítani a szövegeikben. Más kérdés, hogy csak olyan cikkeket és verseket engedtünk megjelenni, amelyek fölött a szerzők vállalták a nevüket is. Szerintem az akkori csapat egyetértett abban, hogy ha valamihez a nevünket kell adnunk, akkor az minőség szempontjából is nagyobb eséllyel megáll a lábán.
– Két évvel ezelőtt, decemberben egy különleges projekt miatt visszanyúltatok a harminc évvel korábbi Ébredés lapszámokhoz is. Mit eredményezett ez a retrospektív munka?
– Akkor még nem tudtam, hogy teljes fordulatot fog venni az életem. 2020-ban lett az Ébredés harmincéves, és ennek apropóján szerettünk volna egy ünnepi lapszámot. Olyan tanároknál kezdtünk érdeklődni, akik a rendszerváltás utáni indulásnál a szerkesztők között voltak, és az egyik tanárnő adta meg a legelső főszerkesztő elérhetőségét. Ahogyan illedelmes diákhoz illik, megfogalmaztam egy szép hosszú szöveget, és elküldtem az illetőnek, aki meglepően hamar válaszolt is, és már az ismeretségünk elején arra kért, hogy tegeződjünk, mivel végtére is kollégák lennénk. Az interjú elkészítése alatt nemcsak a rendszerváltás utáni diákságot és az általuk képviselt szellemiséget érintettük, de egész mélyen belenyúltunk abba is, hogy milyen irodalmi értéke van ennek a régiónak, kik származnak innen, és milyen jelentős a munkásságuk a kortárs irodalmat tekintve. Az interjú befejezése után én már-már befejezettnek tekintettem ezeket a beszélgetéseket, mire az interjúpartnerem váratlanul ennyit írt: küldj nekem három saját verset. Hogy honnan tudta, hogy van egy rongyosra gyűrt füzetem, amibe évek óta firkálok, azt mai napig nem árulta el nekem, de ő lett az első, akinek valaha megmutattam ezeket. Néhány további beszélgetésünk alkalmával kicsit átfaragtuk ezeket a szövegeket, majd pár nap múlva elmondása szerinte egész jó verseket kezdtem küldeni neki. Szóval így ismerkedtem meg a mentorommal, Farkas Wellmann Endrével. Ezt követően rettentően felgyorsultak az események, életemben először publikálta a Helyőrség portál a verseimet, orvosi helyett teológiára mentem, majd felvettek az Előretolt Helyőrség Íróakadémiájára is. És a régi füzetemet az alsó fiókból feltettem az asztalra. Talán a legutolsó össze is foglalja, milyen hatást gyakorolt mindez az önbizalmamra és a céljaimra.
– Jelenleg Kolozsváron a Protestáns Teológia Intézet református lelkészképző szakán tanulsz. Mi az a kulcsgondolat, ami meghatározza az utadat?
– Olyan szépnek találom, amikor az ember valamiben elbukik. És itt csupán arra akarok kitérni, hogy ilyenkor mindig kapunk egy új esélyt. Ha nem bukom el az orvosis felvételit, amire majdnem három évet készültem, akkor nem merem még magamnak sem bevallani, hogy én azt valójában nem akartam. Ha akkor nem élem át a reménytelenséget és a jövőtől való félelmet, akkor talán sosem leszek képes önállóan döntést hozni. A teológián folytatott tanulmányaim kulcsgondolata tulajdonképpen az lenne, hogy nincsenek véletlenek. És ez egyben értelmezhető úgy is, mint az én személyes hitvallásom, ahogyan hiszek a gondviselés minden megnyilatkozásában.
– Tudomásom szerint jövő félévben az Erasmus programmal Budapesten fogsz tartózkodni. Miért pont Budapest?
– Ennek a választásnak inkább gyakorlati okai vannak. Budapesten szervezik meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia szakmai hétvégéit és szerettem volna, ha aktívabb módon is részt tudok venni ezeken. Ugyanakkor érdekel, hogy hogyan tudom majd feltalálni magam egy nagyobb városban úgy, hogy a családom távol lesz tőlem. Persze az sem elhanyagolható, hogy Budapest egy kulturális központ. Kíváncsian várom, hogy mi mindent tudok majd felfedezni ebben a városban, beleértve egy másfajta egyetemista közösséget és egy sokkal többrétegű társadalmi közeget.
– „Fél az értelem, a világ, / hogy egyszer felfedezem / az Ént.” Írod a Magamat sem ismerem című versedben. A versek, illetve maga az alkotás folyamata segít abban, hogy jobban megismerd önmagad?
– Talán még az elején fel sem tudtam igazán fogni, hogy mennyire. Ameddig nem kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, addig nem nagyon foglalkoztam az érzelmeimmel, sosem tettem fel a kérdést, hogy bizonyos események milyen hatással vannak vagy voltak rám. Aztán mikor kicsit tudatosabbá vált az alkotói folyamat, akkor még magamat is megleptem: egészen apró emlékek, néha a nap folyamán tett kis mozdulatok késztettek arra, hogy írjak róluk. Elég érzékeny voltam mindig, de ezt nem túl gyakran mutattam meg másoknak. Most már ilyen szempontból is tudatosabban élek, nem tartom magamban, hogy épp mi foglalkoztat, és könnyebben alakítok ki bizalmat más emberekkel is. Az a vers, amiből idéztél, a mai napig nagyon fontos számomra, gyakran felelevenítődik bennem, hiszen az egyik legelső publikált szövegem volt. Valószínű, hogy ennek megírása után lett annyi önbizalmam, hogy tényleg felvállaljam azt, ami bennem van, és hinni is merjek ezekben az adottságokban.
– Hogyan tekintesz egy diáklap volt főszerkesztőjeként a saját munkáidra?
– Talán annyiban különbözik a rálátásom a saját szövegeimre a többi pályatársamétól, hogy nekem már volt lehetőségem egy szerkesztő szerepkörét is megtanulni. Ehhez hozzátenném, hogy sokkal kritikusabb vagyok a saját verseimmel kapcsolatban, mint amikor mások alkotásait olvasom, de nem hiszem, hogy ez csak rám jellemző.
– Egy rövid bemutatkozódban kiemelten fontos szerepet kap mindkét keresztneved. Melyiket használod a közéletben, hogyan szólítanak a rokonok, barátok? Milyen történetek vannak a neveid mögött?
– Mindenki Emőkének szólít, édesapámon kívül senki nem becéz (amióta vannak saját emlékeim, mindig is Mőcinek szólított). Azért emelem mindig ki a nevemet, mert számomra erőteljesen jelöli, hogy erdélyi magyar vagyok. Úgy érzem, hogy a néptánc, népdalok és különböző régi magyar mesterségek elsajátításán kívül számomra még egy lehetőség adódott, hogy megélhessem mindazt, amit a „magyarnak lenni” magába foglal. Persze ennek az a háttértörténete, hogy édesapám mindenképp olyan nevet szeretett volna adni a lányainak, ami semmi más nyelven nem létezik, így lettem én Emőke, a húgom pedig Kincső. Ugyanakkor mindketten a nagymamáink neveit is megörököltük. Azon kívül, hogy ez egy szép gesztusnak bizonyult, én úgy érzem, ez azt is kiemeli, hogy a család női tagjai több generációra visszamenően református hitűek. És bár édesapám után engem katolikusnak kellett volna keresztelni, ha így történt volna, akkor most nem élhetném meg az elhívásom kiteljesedését, nem lenne esélyem sem arra, hogy majd a jövőben női lelkipásztorként teljesíthessek szolgálatot.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjaként neked is készülőben van az első versesköteted. Hogy haladsz a kézirattal?
– Ha tényleg igaz, akkor a nyáron a mentorom megnyomta az enter gombot, és elküldte a kéziratomat. Tehát az eddigi verseim szépen, egymás után átsétáltak a purgatóriumon és most közösen várakoznak egy Word dokumentumban. Igazából két látványosan elhatárolódó ciklust fedeztünk fel, amelyek közül az első inkább szubjektív, személyes tapasztalatokat, csalódásokat hivatott körülírni. A második azonban azzal foglalkozik, hogy a szüleink, nagyszüleink által átélt események hogyan hatnak a mi életünkre, az emlékeikből mit viszünk tovább örökségül vagy sikerül-e tovább vinnünk valamit. Talán a címet is elárulhatom, bár inkább nevezném magát a munkafolyamatot így: Hiányoddal túldíszített szénrajzok.
