– Emlékszel, hogy mikor és miről, milyen témával írtad meg az első novelládat?
– Lovakról szólt, és meglehetősen rosszul sikerült. Mentségemül szolgáljon, hogy nyolcéves voltam, és az állatokon kívül semmi más nem érdekelt. Az írásaimat azóta is meghatározza a természet szeretete.
– „Azzal szoktam hencegni, hogy azóta írok, amióta ismerem a betűket. Egy általános iskolai osztálytársam egy nap behozta a saját meséjét felolvasásra, az inspirált először az írásra” – mondtad egy korábbi interjúdban. Azóta is ösztönzőleg hatnak az alkotótársaid munkái, írásai?
– Szeretek gyönyörködni bennük vagy bosszankodni rajtuk, hagyom, hogy gondolatokat ébresszenek bennem, ha éppen olyasmit olvasok, amin érdemes eltűnődni. Szétszedem őket, megvizsgálom, hogy miből és hogyan épülnek fel. Igyekszem tanulni is belőlük, ha tudok. Talán szakmai ártalom, hogy elfelejtettem, hogyan kell élvezetből olvasni, egyből mérlegre teszem a sorokat. A versenyszellem, a teljesítménykényszer, a vágy az elismerésre néha még ösztönöz az írásban, de már egyre kevésbé. Már csak magamat szeretném megváltani, nem a világot.
– Érdekes, hogy a prózaírók többsége fél a versírástól, viszont több olyan költőt is ismerek, aki úgy véli, nem ér fel a prózaírók nagyságához. Te hogyan látod ezt?
– Ha őszinte vagyok magammal, tartok a lírától. A szigorúbb értelemben vett versek formailag és nyelvileg is képesek gúzsba kötni, szabadságvesztésre, a szabályoknak való megfelelésre kényszerítenek, miközben általában az esetlegességből, vagy mondjuk úgy, ihletből fakadnak. Gyilkos egy ambivalencia. Nekem térre, szabadságra és időre van szükségem ahhoz, hogy ne fojtsam le magam alkotóként. A próza ehhez egy jóval engedékenyebb és barátságosabb közeget kínál, és rendkívül türelmes, mindig megvár.
– Az év napjai közül melyik a kedvenced?
– Az a nap, amikor a levegő még tüdőkarcolóan hideg, de már érezni lehet benne valami szokatlan frissességet, feszességet, feszültséget. Amikor először érzed, hogy a télnek vége van.
– Mire van szükséged ahhoz, hogy a hétköznapjaidban és az irodalomban is megmaradhass önazonosnak?
– Amikor az ember alkotó tevékenységet űz, szerintem nem tud nem önazonos lenni. Jó esetben a műalkotás az alkotó személyiségének, világképének, érzéseinek, gondolatainak tükrévé, lenyomatává válik. Hogy a hétköznapokban mit jelent önazonosnak lenni – tekintve, hogy az én közben folyamatosan alakul, változik –, egy másik kérdés. Én addig érzem önazonosnak magam, amíg hiteles tudok maradni a döntéseimben és gond nélkül tudom vállalni őket.
– Idén jelent meg az első novellásköteted, A kibomló test. Ez a kötetcím viszont nem kapcsolódik közvetlenül egyetlenegy novellához sem. Mi történik, amikor kibomlik a test?
– Kapcsolódik, bár nem cím szerint. Az első novella főhősének a teste „bomlik ki”: meghasad és kinyílik, akár egy vörös virág. Itt a test mint bimbó vagy mint burok szerepel, kifeslése vagy felszakadása előbb vagy utóbb törvényszerű. De takarhatja még a kötetcím az ösztönök és a szexualitás felé való megnyílást vagy az elbomlást, a test halálnak való átengedését. Mindennemű kitörési kísérletet a számunkra fizikailag megszabott keretek közül. Talán kár is elemezni, akkor működik jól, ha érezve érti az ember.
– A realitás és a fantasztikum világa szépen összemosódik a szövegeidben – néhol nem is lehet eldönteni, hogy melyik dominál jobban. Miért érzed, illetve érezted fontosnak, hogy az emberi test ábrázolását ilyen jellegű, fantasztikumba hajló megoldásokkal kapcsold össze?
– Ha objektív módon próbálnám leírni azt, amit látok, halálra unnám magam. Szerintem azt izgalmas megmutatni, ami a felszín alatt húzódik, megragadni a tárgyak, emberek, állatok, helyek belső lényegét. Ez sokszor nyelvileg sem hétköznapi megoldásokat kíván. De ha úgy és azt akarnám megmutatni, ahogyan és amire bárki képes, nem hiszem, hogy érdemes lenne írnom.
– A testábrázoláson belül a születés, az életadás hangsúlyozódik ki, de cseppet sem a megszokott módon. (Például „szegény Kálmán állandóan fázott odabent. Mikor végre nagy nehezen kimászott a húsból épült kriptából, az orvos a fagyás jeleit vélte felfedezni a testén”) Juhász Kristóf a kötetet a horror műfajába is besorolja, de – tudtommal – ezzel te nem egészen értesz egyet. Miért?
– Kezdem kicsit rosszul érezni magam Kristóffal kapcsolatban: ez a kérdés folyton felmerül, és én minduntalan ellentmondok neki. Szeretném kiemelni, hogy egy jó és értő kritikáról van szó, amely egy egyedi szempontrendszer alapján vizsgálja a kötetet, és ezáltal kiemelkedik az értelmezések sorából, színesíti azokat. Az én egyet nem értésem nem Kristóf recenziójának szól, csak szeretek törekedni arra, hogy az írásaimat organikusan építsem fel, és akár műnem szempontjából is besorolhatatlanná tegyem őket. Így nem szívesen rendelem őket olyan műfajok alá, amelyek – tiszteletben tartva a kivételt képező műveket – gyakran klisékkel terheltek.
– Idén két pályatársaddal együtt te is a Magyar Írószövetség Debüt-díjában részesültél. Megváltoztatott ez benned valamit?
– Arra motivált, hogy komolyabban vegyem azt, amit csinálok. Úgy érzem, ezzel egyrészt azoknak tartozom, akik megszavazták nekem a bizalmat, másrészt magamnak is. Persze ez soha nem ennyire egyszerű. Ahelyett, hogy elkezdtem volna ontani magamból a szövegeket, csendben és kitartóan dolgozom a háttérben, egészen más jellegű szövegeken, mint amiket eddig írtam. Szeretném azt hinni, hogy ez fejlődés. Majd kiderül.
– Visszatérve picit a próza-líra viszonyára, úgy tudnám jellemezni a kötetedet, hogy A kibomló test teljes egészében a költészet prózája. A zenéhez inkább a költészet áll közelebb. Hogyan tudnád meghatározni a zene és a próza kapcsolatát?
– Szerencsés vagyok, egészen kiskoromtól kezdve klasszikus és népzenei nevelést is kaptam, és több mint egy évtizeden át aktívan zenéltem. Az egyik dolog, amit megtanultam, hogy a legtöbb zeneműnek van egy tisztán csak a zeneiségéből fakadó, többé-kevésbé rekonstruálható cselekménye: talán ebben tudnám megragadni leginkább a zene és a próza esszenciális kapcsolatát. Ami az engem inspiráló zenéket illeti: a hétköznapok során folkot, indie-t, magyar alternatív zenekarokat hallgatok, a Bohemian Betyars, a Carson Coma, Sóley, Дeva, de mostanában különösen a Platon Karataev nagy kedvenceim. Imádom, ha az izgalmas zenei megoldások szépirodalmi szintű dalszövegekkel párosulnak.
Szabados Attila habár fájó szívvel, de hamarosan befejezi mesterszakos tanulmányait a BME kulturális iparágak specializációján, mindeközben két új verseskötettel is készül olvasóinak, amelyek közül az egyik a Vérsűrűség címet fogja viselni. S noha a líra valóban közelebb áll hozzá, mint a próza, a feszes versnyelv, az egyirányúság, a szikárság és az úgynevezett végtelenségig redukált mártás, amellyel fiatal költőnk a narratív keretet illeti, minduntalan egyetértésre sarkallhatnak minket, hogy valóban „Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást.
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.