– Gyökerek után tapogat a kéz – olvashatjuk az Inferno című versben. Hogyan valósul meg ez a keresés az életedben?
– A felnőtté válás folyamatában az egyik legváratlanabb elem az volt, hogy már nem pusztán az előrenézés foglalkoztatott, hanem egyre inkább elkezdtem körül-, aztán meg visszapillantani. Ez a tapasztalat azért is érdekes, mert lassan kiemelkednek a gyerekkorból, fiatalkorból hozott értékek közül azok, amelyek meghatározzák az aktuális ént. Lehetnek köztük olyanok is, amelyek a maguk helyén, idején egyáltalán nem tűntek meghatározónak. Mondhatjuk úgy is, hogy önismereti játék. És néha egy-egy vers is születik a felismerésből.
– Mondanál példát olyan értékekre, tradíciókra, amelyeket magaddal hordozol?
– Az olvasás, a népdalok, de akár a nyelvtanulás, a hit gyerekkoromban olyan volt, mint a levegővétel. Amíg nem jutsz el a légszomjig, nem tulajdonítasz különösebb jelentőséget annak, hogy megfelelően szuszogsz-e. És így van ez az egyes személyekkel: alkotókkal és a magánéletben is. A Székely János-versélmények, Tamási prózája vagy Dávid Ferenc alakja idővel jelentősen megnövekedett. Azt sem gondoltam, hogy a versformák, amelyekkel szívesen eljátszadoztam magyarórákon, egyszer ennyire fontosak lesznek.
– Gyakran felidézem magamban a Duna TV által 2005-ben készített riportfilmet, ami annak okán készült, hogy elnyerted a Petőfi Sándor-díjat. Milyen érzés volt részese lenni ennek az elismerésnek, hogyan érezted magad az akkori irodalmi életben?
– Rendkívül megtisztelő volt a díj, és sok jó találkozás, élmény is kísérte. Kimondottan váratlanul érkezett, hiszen éppen akkortájt költöztem haza Kolozsvárról Székelyudvarhelyre, leginkább az angolóráim kötöttek le, nem is nagyon láttam át az irodalmi élet viszonyait, és átmenetileg szinte csak titokban (de annál nagyobb szenvedéllyel) foglalkoztam irodalommal. Megerősítés volt, hogy mégis ez az igazi utam.
– A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Iskolájában doktori címet szereztél. Mi motivál az irodalom tudományos közegének megismerésére, a kutatásra?
– Mindig is foglalkoztatott az irodalom működése és különböző évszázadokbeli állapota. A szakdolgozatomat XIX. századi témából írtam, a mesteri disszertációmmal átlátogattam a XX. századba Mózes Attila regényeit vizsgálni, majd egy hirtelen váltással visszaléptem a XVIII. századba, annak is az első felébe, megnézni, milyen világi halotti beszédek születtek abban az időben. És közben folyamatosan olvastam az éppen íródó kortárs műveket. Különös tükröket tartanak egymásnak ezek a korok, és sok a félelmetes egybeesés, összecsengés is közöttük. Az elmélyült kutatásból pedig sokat lehet tanulni, talán leginkább nyitottságot és alázatot. Ez egy be nem fejezhető munka.
– Később Békéscsabára költöztél. Felezővonal volt ez az életedben?
– Bizonyos értelemben: igen. De míg az előző esetben egy nagy magyar hagyományokkal rendelkező, de mégis román többségű városból tértem vissza a szinte színmagyar Udvarhelyre, ezúttal nyelvi értelemben nem volt váltás. De az irodalmi közeg itt teljesen más, úgy is mondhatjuk, hogy újra kellett kezdeni a pályát, újragondolni a helyemet, szerepemet. Erdélyben azt szoktam meg, hogy nyitottak vagyunk egymás művészetére, beszélgetünk egymással, még akkor is, ha esetleg a nézeteink nem egyeznek – itt azt kellett tapasztalnom, hogy nagyon éles határvonalak (is) vannak az alkotók között, néha az alázásig, kirekesztésig menő véleménynyilvánítással. Ezt természetesen nem kötelező elfogadni, nem kell ebbe beleállni. Mai napig vallom, hogy létrehozhatók hidak, és nem tekinthetünk el egymás megismerésétől. Szabó Lőrinccel szólva „ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.”
– Tudatosan is felelősséget vállalsz ennek a hídnak a megteremtésében?
– Úgy érzem, igen. A Bárka folyóiratnál és online változatánál, a Bárkaonline-nál – melyeknek szerkesztőjeként dolgozom – éppen erre törekszünk. Nálunk vegyesen jelennek meg a legkülönbözőbb nézetű, lakhelyű, korú, nemű, vallású szerzők; a szerkesztői értékrendünk a minőség alapján szelektál. És – még ha virtuálisan is – létrejön egyfajta párbeszéd.
– Gálfalvi György író, irodalomtörténész azt mondta a költészetedről, hogy pontosan tudod, mit akarsz megtalálni. Hogyan fogalmaznád meg, mit kerestél abban a gondolati és életszakaszban?
– Az ilyesmit leginkább kívülről lehet látni, felismerni, sokszor csak utólag. Gálfalvi Györgynek elhiszem, hogy jól lát, mert az egyik első olvasóm, de talán érdemes lenne megkérdezni tőle, hogy pontosan mire gondolt. Én nem tudnék precíz választ adni.
Ez is milyen különös, mai napig gyakran felidézem, hogy szinte mindenre emlékszem, amit pályakezdő koromban nekem mondott. És nemcsak ő, sokan mások. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a fiatalabbakkal való párbeszédekben pontosan, őszintén és lehetőleg (mégis) lelkesítően beszéljek. Ebben az élet- és pályaszakaszban legélénkebb a figyelem, és gyakorlatilag minden raktározódik. Visszatérve a kérdésre, még csak annyit: már egyáltalán az, hogy keres az ember, biztató lehet. Addig van remény.
– Alkotói világodban a vers ihletett, kitüntetett pillanat, amit a választékos versbeszéd, mértéktartás, fegyelem jellemez. Mi formálta és mi tartja életben ezeket a jellemzőket?
– Ha önironikus akarok lenni – miért ne? –, azt mondom: a kényszeres odafigyelés. Ez nem feltétlenül eredményes, sőt, a legutóbbi időkben egyre nyilvánvalóbbá válik: hátráltató tényező. Ha valaki ki is ad olyan műveket a kezéből, amelyekkel nem teljesen elégedett, attól még az a vers (novella, tárca, akármi) tovább lendíti őt az alkotói úton. Viszont, ha folyton várakozik a „tökéletes” megoldásra, asszociációra, ötletre, könnyen kedvét is szegheti ez az idő. Azt hiszem, szeretnék változni.
– Mit gondolsz, ki van a legnagyobb hatással a gondolkodásodra, költészetedre, milyen szerzőket, alkotókat olvasol?
– Szerintem egyszerűen maga az olvasás. Szerkesztőként nincs is más választásom: rengeteg magas minőségű, de sok gyenge művet is el kell olvasnom. Az utóbbi időben kevesebb lett a saját választásból, puszta örömből való könyvbújás. Amikor mégis sikerül, régi szövegekhez nyúlok vissza, vagy olyan kortárs műveket keresek, amelyek humorosak. Szerzőket nem is merek említeni, sokakat biztosan kihagynék.
– A 2018-ban megjelent Parancsolatok című kötetedben minek hatására tetted fel a tízparancsolattal kapcsolatos kérdéseket? Régi és azóta is jelenlévő kérdések ezek benned?
– A Parancsolatok felkérésre születtek, az Evilági együttes szeretett volna egy zenei albumot a témáról. Korábbi műveimet alapul véve Orbán Ferenc úgy ítélte meg, hogy képes vagyok e versek létrehozására. Azt jól gondolta, hogy foglalkoztatnak engem ezek a kérdések, a vallás, a hit mai aktualitásának, értelmezésének problematikája. De azért a kishitűségem is szót kért a történetben, hiszen a tízparancsolat mégsem akármilyen kihívás. Így azt az utat választottam, hogy minden témához megkeresem a mai életünkben a megfelelő történeteket, szimbólumokat (például a pihenéshez a multitaskingelő, rohanó, középkorú beosztott figuráját), és akkor mégis csak valami érvényesről tudok beszélni. De ez a gondolkodás nem lezárható, és más, később írt versekben is megjelenik.
– Te melyik parancsolatot tartod a legfontosabbnak?
– Nehéz választani, mert nem véletlenül van belőlük éppen tíz – így, együtt adnak ki egy teljesebb képet, ha úgy tetszik, életvezetési modellt. Ha mégis egyet ki kell emelni, akkor nyilván a „ne ölj” lesz az, azért is, mert ennek vannak fokozatai, sokféleképpen végezhetünk pusztítást, félig öntudatlanul is.
– 2020-ban jelent meg a Magaddá rendeződni című köteted, amely ciklusokra tagolódik. Egyfajta fejlődéstörténetet rajzolnak ki ezek a címek?
– Nem, ezt nem mondanám, bár a szerkesztői koncepcióban sok minden benne lehet. Talán inkább csak egy-egy, jelenleg fontos témakör összegzései. Nagy figyelemmel követem, hogy a kritikusok, olvasók mivé olvassák ezt a könyvet. Igazából egyre jobban érdekel, hogy mindaz, amit mondok, hogyan csapódik le, miként hat, miért izgalmas – ha az – valaki számára. És milyen hangsúlyok válnak neki érvényessé. Voltak már meglepő élményeim.
– Mondanál erre egy példát, ami meghatározó is volt neked?
– Még az első kötetem megjelenésekor történt, egy család vendége voltam a Velencei-tó környékén. Nyári lazaság, ebéd utáni ásítások. Valaki szóba hozta a könyvemet, és felvetette, hogy olvashatnék belőle. Persze, a szégyenlősség (az arcpírral együtt) azonnal bekapcsolt, menekülni szerettem volna a helyzetből, de nem volt illendő. Olvastam hát három verset. Azért sem többet, mert a harmadiknál a vendéglátó (idősebb) hölgy zokogógörcsöt kapott, és csak annyit tudott mondani, hogy „fogalmam sincs, mit írtam le”. (Ha jól emlékszem, A kegyvesztett balladájánál tört el a mécses.) Miután viszont kisírta magát, egy tündérré változott, ömlöttek belőle a történetek, és feledhetetlenné varázsolta a nyaralást. Ekkor éreztem először, hogy egy óvatosan elrejtett történet összecsenghet valaki más tapasztalatával.
– „Megköti alkuit a mondat” – olvashatjuk az Otthon a dadogásban című versben. Hogy van most poétikai és egyéni értelemben ezzel „az úti tervek szövője” (Új száztizedik szonett)?
– Ez egy szórványléttel kapcsolatos versemben szerepel, s reményeim szerint azt jelzi, hogy valami igazán fontos kezd veszendőbe menni. Látod, ez az, amiről korábban is beszéltem. Neked ez kiugrott, de lehet, hogy másnak nincs információértéke. Egyébként úgy gondolom, hogy a mondatnak nem szabad megkötnie semmiféle alkut.
– És hogyan működik ez az életben?
– Ott egészen más a helyzet, vagyis inkább árnyaltabb. Az alku nem jó szó, inkább kompromisszumokról beszélnék – azok nélkül nem lehet élni. Ha valaki mégis megpróbál, annak általában nincs jó vége. Persze megvannak a határok, hogy meddig lehet, szabad erőltetni a megegyezést. Ha egyértelmű rosszindulatot tapasztalok, netán azt érzem, hogy a másik felet csupán bántó szándék vagy indulatok vezérlik, akkor abban a helyzetben nem akarok tovább benne lenni, értelmetlen folytatni az áldialógust.
– Mit csináltál, miközben mások éltek? – olvashatjuk a Magaddá rendeződni kötet egyik legnagyobb kérdését. Saját életed szempontjából mennyire releváns ez a kérdés?
– Alapvető kérdés. Joggal tölt el lelkiismeret-furdalással az a felismerés, hogy gyakran teljesen jelentéktelen, fölösleges, sőt káros tevékenységekkel, zajokkal van tele az életünk. Az élet helyett. Elég beleolvasni egy kommentfolyamba. Számomra nagy feladat, hogy sokkal jobban elkülönítsem egymástól a fontos és a jelentéktelen, netán mérgező elemeket, kapcsolatokat a környezetemben. Arra törekszem, hogy mindazzal, amit mondok vagy teszek, önmagamat képviseljem, bárki előtt vállalható módon. És közben meg nagyon szeretek élni.
Nemrégiben jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című kötete, amely az eddigi eladási számokat tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most nemcsak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról.
A sepsiszentgyörgyi származású, de Nagyváradon élő színművésznő mindig is az úgynevezett „megbízható” színészek közé tartozott. A rendezők rábízhattak bármilyen szerepet, mert mindig egyenletesen jól teljesített, és mindig csillogott.
„Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született” – írja Ébert Tibor, akit jegyez a Cambridge-i Világirodalmi Lexikon is. Chagall-versciklusát a Chagall-múzeum tartja számon, Franciaországban több drámáját is nagy sikerrel játszották, s az lehetett volna a magyar drámának, ami a világdrámának Ionesco vagy Beckett, de túlontúl a „magyar” kora előtt járt, s még a szlovákiai magyar irodalmi lexikon sem jegyzi. Persze, nem ő az egyetlen hiányzó.
– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?
– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.
Iancu Laura verseinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. Költészetéhez a lét misztériuma, annak szüntelenül megismétlődő drámája és az emberi esendőség is éppúgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a bizalomról, a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.
Fiala Ilona író tavaly novemberben próza kategóriában elnyerte az Arany Opus Díjat, és ,,bearanyozta a napját”, amikor a hírt megtudta. Az írás iránti szeretete ott tükröződik műveiben és kiadott könyveinek lapjain. Nagy szorgalomra és kitartásra hívja fel a figyelmet, erre inti a kezdő tollforgatókat, mert az írás nemcsak a fantázia, hanem jórészt a szorgalom kérdése.
Először nyolcévesen lépett fel a Pesti Vigadóban, 2002-ben szerzett művészdiplomát Leon Fleisher tanítványaként Torontóban. Játszott a Torontói Szimfonikusokkal, az Izlandi Szimfonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bécsi Mozart Zenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Szverdlovszki Szimfonikusokkal, és 2011-ben ő zárta a romániai Liszt-évet az Enescu Szimfonikusokkal. 2010-ben megkapta a Prima Primissima díjat komolyzene kategóriában, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. Eddig 27 országban koncertezett. Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.
A Szlovákia Magyar Írók Társaságának Választmánya Hogya György írónak ítélte oda a Talamon Alfonz-díjat a Daszvant árnya (2019) című kötetéért. Az interjúból többek közt kiderül, mit is jelenthet az efféle kitüntetés, milyen fogadtatásban részesült a kötet, és azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg a díjazott a világjárvány időszakát.