Szalai Klaudia: A vers érzelmi és intellektuális létszükséglet - beszélgetés Varga Melindával

2021. március 29., 09:28

Varga Melinda József Attila-díjas költő és szerkesztő, az Irodalmi Jelen vers-, valamint interjúrovatának, illetve az erdélyi Előretolt Helyőrségnek a szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Első verseskötete 2009-ben látott napvilágot 6van9 címmel. Merészen erotikus verseivel köszöntött be az irodalomba, s bár lírájának sarkalatos pontja továbbra is a felfokozott érzelmek közvetítése, a 2020-ban megjelent A Pacsirta és a Sas utca sarkán című kötetében a metafizika és a gondolatiság is központi szerepbe kerül. Vele beszélgettünk.

Fotó: Szentes Zágon

– A szépirodalom vagy a sajtóműfajok világában érzed magad otthonosabban?
– A szerkesztői munkám sokkal inkább az irodalomhoz köthető, mintsem a sajtóhoz, hiszen verseket szerkesztek. Az Irodalmi Jelen interjúrovatában művészekkel, költőkkel, írókkal készítek portréinterjúkat, illetve ezeket szerkesztem. Az erdélyi Helyőrségben is a szépirodalmi anyagokat szerkesztem, Muszka Sándorral közösen gondozzuk a vers- és interjúrovatot.
Az egyetem után tudósító voltam, egy évig dolgoztam napilapnál, ahol kipróbálhattam magam számos sajtóműfajban. Itt nemcsak az irodalomról írtam, hanem gazdaságról, közéletről, társadalmi kérdésekről. A napisajtó nem az én terepen. Ebben az egy évben egyáltalán nem írtam verset.
2010-ben jelentkeztem az Irodalmi Jelenhez, ahol elsősorban sajtóműfajokban dolgoztam, de ezek már az irodalomhoz kötődtek: kolozsvári rendezvényekről írtam tudósításokat, interjúkat készítettem. Az idő múlásával azonban egyre inkább haladtam, ha úgy tetszik a sűrűjébe, a szerkesztés felé.
Az első, nagyobb lélegzetű szerkesztői megbízatásomat 2013-ban kaptam a Debüt-rovat újraindításával, amelyet korábban Orbán János Dénes szerkesztett. Itt jelent meg az első komolyabb irodalmi publikációm 2004 februárjában. 2015-tól vagyok a vers-, illetve az interjúrovat szerkesztője. A szerkesztést könnyebb egyeztetni az alkotói munkával, csupán az idővel kell jól sáfárkodni. Ez nem mindig sikerül. A három munkahelyet és az alkotást egyensúlyban tartani komoly logisztikát igényel, gyakran előfordul, hogy napi 12 órát dolgozom egyhuzamban. Mostanában a hétvégéken igyekszem csak az írásra fókuszálni.
– Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki a versírásban találja meg önmagát?
– Ez elsősorban alkati kérdés. Ezt nem mi választjuk meg, sokkal inkább egy velünk született talentum, „kegyelmi állapot”, hogy idézem a nemrég elhunyt kiváló költőnket, Bogdán Lászlót.
Azok a gyerekek, akik társasági lények, szívesen mesélnek igaz vagy éppen kitalált történeteket, a társaság középpontjában vannak mindig, nagyobb valószínűséggel lesznek prózaírók, míg akik introvertáltak, megfigyelő alkatúak, inkább a költészet felé fognak fordulni. Már gyermekkorban éreztem, hogy nekem mást jelentenek a versek, mint a többieknek. Nagybátyám tanította meg József Attila Altatóját könyv nélkül, ez egy fontos origó, meg nagymamám saját költésű meséi is.

Tizennyolc évesen

– Te is inkább a megfigyelő, a kissé befelé forduló gyerekek táborát erősítetted?
– Magányosabb, csendesebb gyerek voltam, talán azért is, mert egyke vagyok, kevés volt a szomszédunkban a gyerek. Sokat voltam magamban, de nem érintett negatívan, szerettem a felnőttek társaságát, szerettem belehallgatni a beszélgetéseikbe. Valahogyan velük könnyebben találtam meg a közös hangot, mint a kortársaimmal.
– Milyen érzés volt az első kötetet a kezedben tartani?
– Egy nyári napon vehettem kezembe a tiszteletpéldányokat, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztőségétől a Monostor lakónegyedig gyalog mentem haza velük, mivel spóroltam a pénzt az esti sörözésre. Elég nehezek voltak. (nevet) Elmondhatatlanul büszke voltam. Sokat, mintegy három évet vártam a 6van9 megjelenésére. Elsőkönyvesként a legnagyobb költőnek gondolod magad, holott ez csak egy ígéret, belépő az irodalomba, sok munka, fejlődés van még hátra, nem is beszélve az irodalmi élet gyakran igazságtalan buktatóiról, szakmai irigységről, kultúrpolitikai torzsalkodásról. Persze a kötet kézbevételekor csak büszkeséget érzi az ember, meg a hálát azok iránt, akik elindították a pályán. Jó, ha ezekhez a döntésekhez következetesek maradunk, nem változunk, nem romlik meg a memóriánk, nem felejtjük el, honnan indultunk, kinek és mit köszönhetünk. Tudatos döntés is, hogy nem más folyóiratnál vagyok szerkesztő, hanem az Irodalmi Jelennél, ahol indultam, és az sem véletlenszerű, hogy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója és az erdélyi Helyőrség szerkesztője is vagyok.
– Egy korábbi interjúban az Űrezüst című kötettel kapcsolatban merült fel az a kritika, amely szerint a szenzuális vonal dominálása miatt nem folytatod a tájleíró líra hagyományait. Mit gondolsz erről?
– Ez a kritika az Élet és Irodalomban jelent meg, de úgy érzem, a szerzője nem ismerte kellőképpen az erdélyi irodalmat, valamint az én lírámat. Bevett gyakorlat egyébként egyes irodalmárok részéről, hogy akit nem ismernek, az nem is létezik, és még csak meg sem próbálnak utánanézni, felületesen ítélnek és mondanak véleményt, írnak kritikát, amely aztán szakadásokhoz, ellentétekhez vezet az irodalmi életben. Kicsit több alázattal kellene viszonyulnunk egymás munkásságához: kisebb egó, több munka, sokkal, de sokkal több empátia. A kortárs irodalom határtalan és sokszínű. Ezt hiba nem látni.
Az Űrezüstben egy teljes ciklusnyi vers szól a városról, az urbanista tájról, ez is része az erdélyi tájnak. Ezt a kritikus például nem látta – vagy nem akarta észrevenni –, egy előítélet mentén írta meg a véleményét. A kötet valóban sarkalatos pontját képezi a szenzuális vonal, a szerelem, és ettől nem is kívánok az új verseimben sem elszakadni. Végül is a test is egy táj.
Pacsirta és a Sas utca sarkán: első benyomásom, hogy amellett, hogy vannak tájleíró költemények, mégis nagyon erősen dominál a gondolatiság. Ténylegesen ilyen lett a kötet?
– Ez a kötet egy élesebb váltás a korábbiakhoz képest, legalábbis a kritikusok, olvasók ezt mondják. A témák, valamint az, hogy mi szerint fogom összerakni a kéziratot, sosem tudatosan alakulnak, sokkal inkább az „ösztönös” jelzővel tudnám illetni ezt a folyamatot. Egy csokor verset látok magam előtt, amelyek gondosan elrendezve végül megalkotják a kész kötetet. A Pacsirta és a Sas utca sarkán című verseskönyvemben valóban a gondolatiság, valamint a metafizika az, ami leginkább dominál.
– Miért éppen madárszimbólum?
– A női nemet szimbolizáló vadpacsirta, illetve a férfinem jelképét megelevenítő vadsas nem helyhatározó, hanem a szerelem, a két nem szimbóluma, de van benne egy olyan játék is, hogy utalok a jelenlegi lakóhelyemre, a kisbácsi Sas utcára, ahol a versek születtek.
– Mi inspirált arra, hogy végül két, látszólag teljesen eltérő ciklusra bontsd a kötetet?
– Egy gazdagabb versanyag szigorú, szűrt válogatása. Kerestem azokat a verseket, amelyek beilleszthetők egy adott sémába, így alakult ki a Madárnyelv-ciklus, amely a szerelmes-erotikus verseket tömöríti magába, de olvasható ebben a könyvben gyerekkorral kapcsolatos költemény is.
Az Evilági színház cikluscímadó verssel Bréda Ferenc egykori jó barátomra és mesteremre emlékezem. Ebbe a ciklusba tömörülnek a kevésbé alanyi, inkább gondolati versek.
– A szerelmi líra megtestesítőjeként, a merészen erotikus versek alkotójaként köszöntél be az irodalomba. Nevezhető ez egyfajta küldetéstudatnak?
– A költő azokat a témákat kell hogy megírja, amelyek leginkább közel állnak hozzá, különben művi lesz a verse. A szerelem kimeríthetetlen téma, már az antikvitás óta foglalkoztatja a költőket, nehézsége is ebben rejlik. Kihívás újat mondani vagy másképp elmondani valamit.
– Már készülőben van a következő köteted is, amely A tizenkét kagyló címmel fog megjelenni. Milyen újdonságokat várhatnak tőled az olvasók?
– A kötet központjában 12 csillagjegy, 12 női archetípus áll. Játékosabb hangú, illusztrált kötet lesz, sok benne a mitológiai utalás is. Az illusztrációkat Szekáry Zsuzsanna képzőművész készítette el, és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában jelenik meg, várhatóan az év első felében.
– Fontos kérdés számomra, hogy miként vélekednek a kortárs szerzők az irodalom létjogosultságáról. Szerinted van jövője az irodalomnak?
– A vers érzelmi és intellektuális létszükséglet. A jó irodalom fejleszti a gondolkodásunkat, többek leszünk általa, az érzelmi intelligenciánknak jót tesz, ha olvasunk. Rajtunk, költőkön és írókon, bölcsészeken, magyartanárokon és mindenkin, aki a kultúrával és irodalommal foglalkozik, múlik az, hogy a kortárs literatúra eljusson az olvasókhoz. Sajnos azt tapasztalom, hogy a kortárs művészet eltávolodott a hús-vér közönségtől. A költők már nem mennek el vidéki településekre, roma iskolákba vagy egy székelyföldi faluba, ahol Kányádi Sándor volt az utolsó élő költő, akit láttak az ott lakók, mert ő például nem sajnálta a fáradságot erre. Az irodalom, a művészet mindenkié. Ne zárjuk kalitkába! Nyitnunk kell az olvasó felé, hiszen elsősorban neki írunk.

Varga Melinda | Versek
Ebben a versben épül most a házad, tágas, sokan elférnek benne, az ütemhatárokba beméred, kinek mennyi helyet, és hol hagysz, majd kifested, berendezed a személyre szabott rímszobákat, ölelkezőket, párosakat és csonkákat, a betűkből falakat emelsz magad köré