Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
,,Bámulatos az a gyanútlanság, amivel az 1822. esztendő átfordult a következőbe. Persze, csak innen, 187 év távlatából nézve, hiszen a történelem, amikor éppen a jelen idejét éli, mit sem tud a jövőről. Az akkori jelen jövőjét mi, kései utódok ismerjük, természetesen már múltként, amelynek gyanútlanságán álmélkodhatunk, borzonghatunk és élcelődhetünk. Mindazonáltal 1823 azon évek egyike, amikor semmi sem történt. Semmi olyan esemény vagy eset – legalábbis a közélet színpadain –, amiről az akkor élők okkal-joggal vélhették volna, hogy a nemzet sorsának változását készítik elő.“ Írta Kovács László egy értekezésében. Ki gondolhatta, mely látnok, próféta vélhette, hogy ez az 1823-as esztendő a magyar nemzet sorsát máig meghatározó magvetés és sarjadás ideje? Ami történelemnek bizonyul, az most még családi esemény: gyöngécske fiúgyermekek születnek: Kiskőrösön Petőfi Sándor, Alsósztregován Madách Imre. Ki gondolhatta, hogy a Himnusz megírása előtt néhány nappal, mintegy hírnökként a világra jönnek a magyar, sőt, a világirodalom kiválóságai. Madách Imre, e kis, vézna, gyönge gyermek, aki 1823. január 21-én úgy döntött, hogy éppen annak a napnak az előestéjén tekint szét idekint a világban, amikor Kölcsey Ferenc befejezi a magyar nép imáját, megíródik egy vers, amiről csak szerzője tud, valahol az ország keleti végein, s amely vers azóta is zsoltáros teljességgel szól a nemzeti sorsról. S ahogyan a Himnusz mára a nemzet imája lett, úgy a Madách által megírt legnagyobb mű pedig a nemzet tragédiájává vált.
Írói fantáziám nem enged nem eljátszani a gondolattal, vajon miként élne és alkotna ma Madách Imre? Vajon a XX. és az alig kifutott XXI. század nemzeti és világtragédiáit hogyan dolgozná fel az önmagával is sokat vívódó drámaíró? Az oroszlánbarlang magányába menekült remete vajon hogyan járná végig a mai kor világpolgárai által gerjesztett lelki pusztaságban Az ember tragédiájának helyszíneit? Nos, nézzük!
Az első színben valószínűleg a teremtés befejezését ünneplő angyalok helyett, az Úrral együtt keseregne Ádám képében a világ végének kezdete fölött, ahová az emberiség egyre nagyobb telhetetlensége, a Földnek, a természetnek és a természeti erőforrásoknak minden következmény nélküli kizsákmányolása okán jutott. Az égből kitaszított Luciferrel együtt Ádám és Éva hiába keresnék a számukra tiltott két fát és annak gyümölcseit, mert mire a Paradicsomba érnének, azokat már ellopták volna a kerítésbe vezetett villanyáram ellenére is. Mire Ádám leveri a kerítés cövekeit, és Éva lugast alkot, Lucifer képében megjelenik az adóellenőr, és befizetteti velük az ingatlanadót. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy maguktól is, hátrahagyva a két tiltott fa hűlt helyét, hanyatthomlok meneküljenek a Paradicsomból. Valószínű azonban, hogy nem menekülnének Egyiptomig, amit ma a modern kori rabszolgatartásra berendezkedő Európa testesít meg. Elégséges lenne, ha a Parlament lépcsőjéig eljutnának, s ott az ismert mondatok is elhangozhatnának a rabszolga szájából: „Uram, segíts!” Éva pedig, akár az egyiptomi színben, férjére borulva elmondhatná: ,,Hiába kéred azt, ki kínjainknak nem volt részese. Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava, s a trón magas.” Igen! Milyen hosszú az út ma, lélektől lélekig? Miért van, hogy vezetőink, akik lényegében közülünk, egyszerű emberek sorából kerülnek ki bármilyen választás okán, a ,,trónra” lépve már nem hallják meg azon embertársaik szavát, akik őket oda juttatták, ahol vannak? A nyugati fejlett civilizáció közben Tankréd lovag képében vívja modern kori keresztes hadjáratait az egykori Babilónia földjén, Afganisztánban vagy Szíriában. Mindegy is, hol, csak pusztíthasson. Közben, mint egykoron Kepler, a világ valamelyik sötét hegyén (de lehetőleg Amerikában), megépítik a világ legnagyobb teleszkópját, hogy az ember ellásson a csillagokon túlra, a Teremtés koráig úgy, hogy megfigyelhesse, ahogyan Isten az idő kezdetén elhelyezi az ősrobbanás gyújtózsinórját. S miközben kutatjuk a végtelent az újabb és újabb galaxisok után, elnézünk embertársaink feje fölött, akik százezrével halnak éhen és szomjan körülöttünk, válnak hajléktalanná, vagy áldozataivá lesznek esztelen, gyilkos öldöklésnek a harmadik világban.
Ádám joggal tehetné fel a kérdést, vajon mi van távolabb az embertől? Egy-egy galaxis, vagy a másik ember fájdalma és nyomora? De megérkezünk a rendszerváltás éveibe, ahol ismét a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát tűzhetjük a zászlónkra, melyeket később átírnak, főleg itt, Közép-Európában, a gyűlölet, megalázás és kiszolgáltatottság jelszavára, a nemzeti nacionalizmusok jegyében. Nyelvtörvényeket alkotnak a többségi nemzet védelmében, embereket aláznak meg nemzeti hovatartozásuk miatt. S jön egy író, aki megírja: ,,A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen nagy ára van. Ez az ár, a szabadság ára, olyan magas, hogy csak kevesen hajlandók megfizetni. És mindenki egyedül döntheti csak el, hajlandó-e ezt a félelmetesen nagy árat megfizetni… Nem tudok ítélni egy társadalom felett, amely a zsarnokságban elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az ember. De azt megmondhatom, hogy mind az utálatosságok között, amit ebben a korszakban megéltem… nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok.” Ezt az írót Márai Sándornak hívják. Nem értettük, amikor azt mondta: a bolsevizmusnál csak egy rosszabb van, ami utána jön. Ma már tudjuk: igaza volt.
A következő színekben látjuk, ahogy a szemünk előtt omlik össze minden, amit a szabadságról, a jogról és az egyenlőségről hittünk. Eljátszották a bizalmunkat. És eljutunk a modern kori falanszterbe, az egységesült Európába, ahol a kereszténység eszméje, mely a családot, az erkölcsöt testesíti meg, már nem fontos. Az új európai eszmék: a csoportérdekek, a piac, a termelési mutatók hálójában vergődő társadalmak, a gazdasági válság, a komfortéletünket megtartandó bevándorlás és a kiszolgáltatottság. A család, mint a társadalom sejtje, felbomlóban van. A nyugat-európai családmodell, a három autó, két kutya, egy gyermek, lassan megpecsételi, elnépteleníti a vén földrészt, utat nyitva a kultúránkat és keresztény hitünket elutasító, ámde munka nélkül is jól élni akaró hívatlan gazdasági bevándorlók előtt. A helyzet Kelet-Európában sem jobb. A Németországban dolgozó apuka, az Ausztriában szociális munkás anyuka, és a bébicsősz gyerek Hollandiában, már nem alkot családot. Legfeljebb virtuálisat. Mert a kor, melyben élünk ,szintén képzeletbeli, nem a valóságból táplálkozik. Inkább az álságból. Ami összeköti őket, az a mobiltelefon és az internet, falanszteri átalánydíjszabás alapján. Pedig még felhallatszik a távolból Ádám egyre halkuló szava: „Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk? Egyet bánok csak: a haza fogalmát. Megállott volna az tán, úgy hiszem, ez új rend közt is.” Elgondolkodtató a figyelmeztetése: „Mi eszme az, mely a széles világot eggyé olvasztja, mely a lelkesülést, az emberszív e szent örök tüzét, mit eddig száz hitványsággal szított, s ábrándos harcra zsákmányolt ki, csak nemesb célhoz vezérelendi végre.”
És eljutunk az űrbe, hogy megtudjuk, mi van a Hold túlsó felén, pedig azt sem tudjuk, mi van az utca, a ház, a domb, a folyó túlsó felén. Kiüresedett lelkünket a bizonytalanság káosza tölti ki, és rémíti meg minduntalan. Kijutunk a világűrbe, hogy megérthessük, az ember a Föld foglya és az is marad. Nem kell elmennünk az eszkimókhoz, hogy megtudjuk, kevés a fóka, s a Föld nemhogy kihűl, de felmelegszik. Mi, emberek, még ott is fel tudjuk olvasztani a jeget, ahol elméletileg nem is olvadhat. Rá kell jönnünk, hogy a tudomány nem mentheti meg a Földet, mert azt a politikusok irányítják, tartják a markukban, és a tudomány mind ez idáig egyetlen fontos kérdésre sem adott választ számunkra: miért is vagyunk a világon?
Bizonyossággal állapíthatjuk meg, hogy egyetlen ember, akinek értéke van, sokkal többet ér száz embernél, akinek csak érdeke van! És eljutunk az utolsó színhez. ,,Uram, rettentő látások gyötörnek, és nem tudom, mi bennök a való. Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám…” Mostanában egyre többen kérdezzük ezt, miközben újra Istenhez fordulunk. Vajon mi lesz velünk? A kérdésre a választ magunknak kell megadni azzal, hogy végre felismerjük, az ember legnagyobb tragédiája maga az ember! Isten hat nap alatt megteremti a Földet. A hetedik napon megpihen, és végignéz nagy művén. De jön az ember a nyolcadik napon, végignéz azon, amit Isten teremtett, és elpusztítá azt. Ecce homo!
Nem tudom, mennyi a valószínűsége annak, hogy a sztregovai patak fűzfáiról lehullott levelekből az Ipolyon, a Dunán és a Fekete-tengeren keresztül eljut-e valamennyi az óceánig. Hitem szerint egy eljutott. Az értől az óceánig. És ez megnyugvással tölt el. „És mindvégig hangzik Az ember tragédiáján az a bánatos muzsika, amelyet maguknak, magukban vonnak a férfiak, akik a Nőben megcsalatkoztak. Néha úgy tűnik fel e drámai költemény, mintha a sztregovai uraság pusztán a maga mulattatására mártogatta volna pennáját a tintatartóba, aminthogy a naplókat és önéletrajzokat azok írják, akik némi elégtételt akarnak venni az élet bántalmaiért” – írta Krúdy Gyula. Azt hiszem, igaza volt. S mintha Az ember tragédiájának utolsó mondatait hallanánk Ádámtól, Ady Endre egyik versének felejthetetlen sorai jutnak eszembe: ,,Ha van Isten , meg ne sajnáljon engem / én magyarnak születtem / Szent galamb nehogy zöld ágat hozzon / Üssön csak ostorozzon/ Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig / Ne legyen egy félpercnyi békességünk / Mert akkor végünk, végünk!”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
