– Emlékszel még arra, miért kezdtél el írni? Mi volt az első olyan élményed, ami arra késztetett, hogy megírd?
– Az írás ösztönös, velem született késztetés volt. Olyan három-négyévesen, tudattalanul is érdekelt a történetalkotás. Sci-fi meséket találtam ki, írni még nem tudtam, a családtagjaimnak diktáltam a szöveget, és rajzoltam hozzá. Azt már nem tudom, miről szóltak, de lézerkarddal lefejezett emberek biztosan voltak benne.
– Az első köteted a Bad Trip címet kapta, a fikció a legerősebb vonal. Mi a gond a valósággal? Az új, fiktív világok, más dimenziók miért izgatják jobban a fantáziád?
– A mi dimenziónk pont annyira tekinthető fiktívnek, mint a legutóbbi álmunk, mely annyira valóságosnak tűnt. A valósággal semmi baj nincs, csak a koncepciót tartom abszurdnak. Az írás egy gazdaságos és egészséges eszköz az érzékelés küszöbének átlépéséhez, így túlléphetünk önmagunkon is, és úgy térhetünk vissza, hogy többé váltunk. Persze, a szövegalkotás talán nem annyira instant és effektív módja a mentális utazásnak, mint az egyéb módszerek, de mindenképp a leggyümölcsözőbb mind közül.
– Azoknak, akik elmozdulnak a valóságtól, mindig érdekes kérdés lehet, hogy a határok hol húzódnak? Vannak-e egyáltalán? Meddig szeretsz írásban elmerészkedni?
– A valóság határait mi szabjuk magunknak. A gyerekkori fantáziavilágunkban ezek a mezsgyék még nem definiáltak, később belénk nevelik, ránk kényszerítik a realitást. A saját perspektívánkon múlik, hogy ezeket a határokat elfogadjuk vagy kinevetjük. Szövegalkotási szempontból azt gondolom, bármeddig el lehet merészkedni, amíg nekünk jól esik. Amennyiben hagyjuk, hogy a tematikus határainkat egy külső norma szabja meg, pont a lényeg vész el az alkotásból: a szabadság.
– Kacsingatsz a forgatókönyvírás felé. Miben ad mást neked, mint a szépírás?
– Mindig is a dialógusírást tartottam a legérdekesebbnek, szeretem megtalálni egy párbeszéd ütemét, lüktetését, ez egy izgalmas és kimeríthetetlen játék. Strukturális vonatkozásban a forgatókönyv sokkal szigorúbb, következetesebb, mint a széppróza. Bizonyos értelemben a versekhez hasonló szabályrendszere van, nincs helye egyetlen fölösleges rezdülésnek sem, nincs hús, csak szilárd csontok. Egy jó szkript minimalista, letisztult, mégis katartikus, ezen hatás elérése nehéz, épp ez teszi vonzóvá a folyamatot.
– Rendkívül erős és izgalmas a köteted képi világa. Elképzelhetőnek tartod, forgatókönyvet írj belőle, majd sorozatot, esetleg filmet készíts?
– Ebből a kötetből leginkább egy képregényt tudnék elképzelni, néhány epizód szerintem alkalmas lenne az adaptációra. Ha nem is feltétlenül ezekből a sztorikból, de mindenképp fogok írni egy hasonló stílusú forgatókönyvet, most épp egy paranormális bábjáték-rövidfilmen dolgozom. Legszívesebben egy felnőttrajzfilm-minisorozatot készítenék, a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus mozgalmának vizuálszellemében. A ludonarratív történetmesélés, vagyis a videójátékforgatókönyv-írás is nagyon érdekel, színdarabokat is szívesen írnék, ezekhez is pihennek tervek a fiókomban. Nyilván még csak alaktalan vágyálmok, de szeretném, ha a művészeti ágak közti átjárással olyan műfajokban is alkothatnék, mellyel szélesebb közönség szólítható meg.
– Most, hogy megjelent az első köteted, mi a következő lépés? Egyáltalán tervező alkat vagy?
– Épp külföldi munkát keresek, néhány hónapra szeretnék eljutni egy egzotikus helyre, gyűjtögetni, kimozdulni a komfortzónámból, világot látni (ezt a vírushelyzet persze nem teszi egyszerűvé). Közben írom a filmes cikkeket, erre is egyre nagyobb hangsúlyt fektetek. A rövidfilmötletemet is szeretném megvalósítani az iskolánál, ahol tanulok. Már nagyjából kész van egy regényem, ezen is sokat dolgozom, jövőre szeretném kiadatni. Irodalmi ösztöndíjpályázatokon is gondolkozom, és egyéb tanulmányaim is vannak, amiket illene már befejeznem. De nem szeretek szigorú tervek mentén haladni, mindig csak sodródom, így pontosan oda jutok, ahol lennem kell. A tervekről csak akkor szabad beszélni, amikor már megvalósultak.
– Játszunk egy kicsit! Otthon vagy, és egy zombi akarja rád törni az ajtót. Fel kell hívnod a legjobb barátodat, hogy segítsen neked. A segítségkérésnek következő szavakat kell tartalmaznia: Micimackó, fakanál, rúzs.
– Nyilván Micimackó a legjobb barátom, őt hívom fel. Ha csak egy darab zombival kell szembenéznem, nincs ok aggodalomra, bár nem árt tisztázni, melyik filmes univerzumból érkezik az élőhalott. Egy Romero-, egy Fulci-, vagy egy Snyder-zombi teljesen más eljárási protokollt követel. A rúzst és a fakanalat csak akkor vetném be, ha a hulla még friss, ezesetben nyakörvre, pórázra és láncokra is szükségem van. Amikor Micimackó ideér, együtt feltörlünk minden testnedvet, és tekerünk egy megnyugvós cigit, ő úgy is mindig be van állva.
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).
Nemrég jelent meg Lovas Ildikó legújabb regénye a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában, Amikor Isten hasba rúg címmel. Négy év elteltével, a 2016-ban megjelent Rózsaketrec című prózakötet „esszéisztikus tárcanovellái” után most egy merőben más formanyelvvel – azt nem merjük megkockáztatni, hogy „teljesen más műfajjal” – lép olvasói elé a szerző, s abban biztosak vagyunk, hogy rögtön idekívánkozik az alcím is, vagyis a Rekonstruálás.