– A Tokaji Írótábor kerekasztal-beszélgetése óta számtalan reflexió született az irodalmi élet aktuális problémáira. A Magyar Írószövetség elnöki szemszögéből melyek a legégetőbb problémák az irodalmi közéletben?
– A Magyar Írószövetség több mint hetvenöt éves múltja nemcsak azzal jár, hogy büszkék lehetünk elődeink teljesítményére, helytállásukra a nemzet olyan sorsfordító pillanataiban, mint ’56 vagy a rendszerváltás, hanem azzal is, hogy szakmai örökségüket ápolnunk kell. A kihívások és nehézségek folyamatosan változnak az évtizedek során, de az azokra adott válaszkísérletek búvópatakként tovább csörgedeznek, s ez azt is jelenti, hogy egy nemzedékeken átívelő és folyamatosan gyarapodó tudásanyag is áthagyományozódik. Vagyis az elődök kísérletei, kudarcai és sikerei mintaként is szolgálnak. Az írószövetség egyesület, a téma szempontjából még pontosabban fogalmazva: szakmai önszerveződés. Ebben a minőségében bonyolít programokat, indít projekteket, pályázatokat, és igyekszik képviselni a szakma érdekeit. Röviden: az írószövetség mint a legnagyobb taglétszámú szakmai önszerveződés, erős szakmai legitimációval bír. Ez nemcsak azt jelenti, hogy reprezentálja a szakma egy igen jelentős részét, hanem azt is, hogy ismeri annak szereplőit, szándékait, problémáit, teljesítményüket, s nem csupán a jelen, de a múltbéli sikereket, kudarcokat és sérelmeket is. Ezért is meggyőződésem, hogy nagyon komoly szakmai munkát lehetne végezni akkor, ha a megélhetés körüli könyökharc a befolyásolás színteréről átkerülne a szakmai viták terepére, ahol a helye. Pillanatnyilag a legfeszítőbb kérdés a folyóiratok finanszírozásának problémája. Nem győzöm minden alkalommal elmondani, hogy a magyar irodalom hagyományosan folyóiratközpontú. Ez azt jelenti, hogy számos lap van, s közülük is kéttucatnyi legalább, amelyik olyan komoly műhelymunkát végez, amely az egész szakma vázát képezi. Ha ezek a lapok ellehetetlenülnek – márpedig anyagi tartalékokkal nem, csupán szakmai tudással, évtizedes hagyományokkal és a minőség felmutatásának képességével bírnak –, a szakma alapvető színterei szűnnek meg vagy zsugorodnak össze. Olyan ez, mintha a zenészek esetében egyszerre szűnnének meg a zenei képzőhelyek és a koncerttermek, de azért elvárnánk tőlük, hogy jól muzsikáljanak. Pillanatnyilag nagy a baj, hiszen a finanszírozás kiszámíthatatlansága, a háborús gazdasági helyzet, az infláció és a papír elképesztő drágulása oda vezet, hogy komoly műhelyek nem merik nyomdába adni a januári lapszámukat, s ha a jelen helyzet nem változik belátható időn belül, a legügyesebbek sem fognak tavasz végére talpon maradni. Mi lesz akkor? A kérdésem sajnos nem költői. Az írók, költők pénzügyi megbecsültsége senkihez sem foghatóan alacsony. Egy novella vagy vers jó, ha bruttó 10-15 ezer forintot „ér”, ki lehet számolni, alkotója egy gyorséttermi dolgozó órabérét sem éri el. De erre még mondhatjuk, nem a pénzért csinálja, hanem belső szükségből, s ha az idő és az irodalomtörténet rostáján fennmarad, a dicsőség majd a távoljövőben kárpótolja őt vagy leszármazottjait, s a haza fényre derül. De ha megszűnik annak lehetősége, hogy az írók publikáljanak, hogy folyamatos szerkesztői visszajelzéseket kapjanak írásaikra, olvassák, ismerjék egymás műveit, a szakma reflektáljon az aktuális divatokra, tehetségekre és trendekre, megmutassa magát, nem csupán az értékteremtés lehetősége vész el, hanem a nagybetűs irodalom mint művészeti ág is. Cseh Tamással dalával szólva: „hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, / kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” Tudom, számos problémáról lehetne még beszélni, de úgy érzem, most felesleges belemenni a minőségi szépirodalmat megjelentető könyvkiadók helyzetébe, a magyarországi könyvterjesztés visszásságaiba, bár ezek is olyan problémák, amelyeket a rendszerváltás óta hurcolunk magunkkal. Most egy dologra kell koncentrálni: a minőségi szépirodalmi folyóiratok életben tartására. Mert azok nélkül nem lesz hol és miről beszélnünk.
– Meglátásod szerint az írótársadalom polarizáltsága jár-e bármilyen haszonnal, teremt-e szakmailag értelmezhető termékeny versenyhelyzetet?
– Magát a versenyhelyzetet teremti. Gondolhatnánk, hogy ez ösztönző lehet, de mindez elsősorban csak arra jó, hogy ne tudjon egységesen fellépni a szakma, például az előző válaszomban felvetett problémák kapcsán. A verseny furcsa fogalom, mert én például semmi kivetnivalót nem látok benne, de egyértelmű, hogy a zebrát nem indíthatom eséllyel a sassal szemben egy repülőbajnokságon. Ettől még a zebra remek futó. Azt gondolom, hogy az irodalom nem egyszerűen egy termék, hanem egy közszükséglet, az ember önismeretének, szellemi előrehaladásának egyik forrása is – ily módon annak szűkebb és tágabb közösségéé, így a társadalomé is –, amely ugyanakkor a könyvben, a folyóiratban mint termékben jelenik meg. Ha a verseny csak ezen utóbbi szempont alapján folyik, akkor bizony a szépirodalom egy zebra, amelyet reptetni akarnak. És erre vannak kísérletek. Magam is számtalanszor tapasztaltam ezt, amikor szakmán kívülről érkezett, a szakmai keretrendszerek jó szándékú eljárásrendi bürokratáinak próbáltam elmagyarázni, hogy az, ami a versenyszférában, a multik világában vagy az államigazgatásban működik, ahol az illető korábban dolgozott és munkatapasztalatait megszerezte, miért van kudarcra ítélve ezen a terepen. Más szóval, az Isten pénzét is bele lehet ölni az irodalomba, eredménytelenül, ha olyan feltétel- és elvárásrendszert támasztunk, amiben természeténél fogva kudarcra van ítélve.
– Mennyire tartod egészségesnek, hogy a rendszerváltás után gyakorlatilag megszűntek a szakmai szűrők, hogy bárki írónak tarthatja magát, ha épp ahhoz van kedve?
– Nem a szűrők szűntek meg, azok ma is léteznek. Ezek az irodalmi lapok, s a szépirodalmi profilú kiadók szerkesztőségei. Annyi változott, hogy a rendszerváltás óta bárki kiadhat könyvet, ha erre van pénze, mindenféle szakmai kontroll nélkül, de akár folyóiratba is ölheti a pénzét; utóbbira alig tudok egy-két példát. Ez okozhat egy olyan optikai csalódást, ami által kisebbnek tűnik a szakmailag mért irodalom tere. De ettől még létezik. Évente több mint tíz írónak utasítjuk el az írószövetségi tagfelvételi kérelmét, mert magánkiadásban, láthatólag minden szakmaiságot nélkülöző módon jelentek meg könyveik, folyóiratokban nem publikálnak. Ha folyóirat-szerkesztőkkel beszélget az ember, vagy maga is dolgozott már ekként, tudja, hogy a visszautasított kéziratok száma sokszorosa a közölteknek. Ezek mind szakmai szűrők. Visszajelzések abban a tekintetben is, hogy orientálják az írót, felmérheti egy ilyen helyzetben, hogy megmarad az önkifejezésnek ennél a formájánál, vagy más módot választ, amiben örömét leli és sikerei is lehetnek. Mert azért azon érdemes elgondolkodni, hogy ha egy kéziratot elküldök tíz lapnak, s mindegyik visszautasítja, akkor nem biztos, hogy azzal aratok sikert, ha kiadom a saját költségemen kötetben. Attól még készíthetek névjegykártyát, s ráírhatom, hogy „író”, de a tévképzetek még senkit nem tettek azzá. Még akkor sem, ha van annyi pénze, energiája, kitartása, hogy a céhen kívüliekkel elhitesse, hogy az, s netalán lesz, aki ezt elhiszi, s még ki is tünteti – például a figyelmével. Napjainkra az internet világa még nagyobb teret nyit a szűrők nélküli, ellenőrizetlen terepnek, hiszen anyagi ráfordítás nélkül bárki közkinccsé teheti portékáját. Ugyanakkor az online térben is jelen vannak komoly folyóiratok, tehát a virtuális valóság leképezi a hagyományos irodalmi élet jelenségeit.
– Azt hiszem, ha nem is nyíltan vagy nyilvánosan, de a Magyar Írószövetségben is volt példa arra, hogy a szakmai hitelesség okán erős belső konfliktusok alakultak ki.
– A vita fontos, tisztázó ereje van. A baj inkább az lenne, ha senki nem vizsgálná, esetleg nem vitatná egy-egy szerző műveinek esztétikai minőségét.
– Az utóbbi harminc évben te milyen életképes nemzedéki megnyilvánulásokat látsz?
– Divatos manapság a felgyorsult életről, a felgyorsult időről beszélni a hétköznapjaink megélését illetően (is). A reneszánsz bő 300 évig tartott, a barokk sem marad le mögötte, a klasszicizmus is jó kétszáz évig tartotta magát, az ókort most nem is említeném. Aztán a huszadik század izmusai évtizedekre töredeztek, hogy úgy tűnjék, beérkeztünk. Hová is? Őszintén nem tudom, s valamiért nem hiszek azoknak, akik minden jelenségre azonnal találnak egy jelölőcímkét. Viszont kétségtelen, hogy a gyorsulás jelensége a szellemi, irodalmi térben azzal jár, hogy már a megszokott módon nem korszakolható az irodalmi életünk, úgy, mint azt irodalomtörténeti ismereteinkből kiindulva tennénk. Nem értelmezhető úgy a kérdés, mint például a Nyugat első, második, harmadik nemzedéke, de úgy sem, mint újholdasok, vagy Hetek vagy Kilencek, ha alkotócsoportokra gondolunk. Szentmártoni Jánosnak van egy komoly tanulmánya, Egymásra torlódva címmel jelent meg pár éve a Magyar Művészetben, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik. Figyelemre méltó a megállapítása, miszerint a harmincasok korosztálya még sok tekintetben hasonlít elődeire, de a húszas éveikben járók már egy teljesen új irodalmi és technológiai térben szocializálódtak, s úgy tűnik, „az irodalomszervezés általunk is képviselt, klasszikus formáit nem érzik magukénak”. Nem tudom, hogy ha távolabbról szemlélnénk ezt a kérdést, pontosabban jó pár évtizedet előre lépnénk az időben, egyetlen nagy masszaként látnánk-e ezt az egész harminc évet, amire rákérdeztél? Mindegy is, mert abban biztos vagyok, hogy lesz néhány alkotás, mely akkor is kiviláglik majd.
– Milyennek látod a mai kezdők szakmai esélyeit?
– Mihez képest? A még tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest is sok tekintetben irigylésre méltónak, hiszen a folyóirat-szerkesztők elszánt odafigyeléssel fordulnak a fiatalok felé, a tehetségeseket felkarolják, vannak kifejezetten nekik szóló, őket ösztönző díjak, olyan műhelyek, ahol tanulhatnak, s még ösztöndíjat is kapnak hozzá.
– Mennyire pénz kérdése az irodalmi teljesítmény?
– Az irodalmi élet intézményrendszerei számára fontos a pénz, a kiszámítható gazdálkodás feltétele; ezek az intézmények biztosítják a szakma színtereit és kereteit. Az irodalmi teljesítmény tekintetében meggyőződésem, hogy pénzzel sok mindenen lehet javítani, főleg a komfortérzeten. S ez nem lebecsülendő. Ugyanakkor épp a fiatalok kapcsán az is felmerült bennem, hogy hányan maradnának a pályán, ha mindez most nem lenne? Csak az elszántabbak? Már kértek meg arra, hogy beszélgessek fiatal, tehetséges költővel arról, hogy miként képzeli el az életét, ha lejár az ösztöndíja, s segítsem életvezetési tanáccsal abban, hogy miként egyeztethető össze a létfenntartás az alkotással. Magyarul, azt kellett megértetnem, hogy nem fog élete végéig pénzt kapni azért, mert otthon ül és verseket ír, fel kellett térképeznünk, mik azok a pénzkereseti lehetőségek, amelyek még megfelelőek számára, amelyek nem gátolják az alkotói tevékenységet. De ez inkább a mentálhigiéné kategóriájába tartozik, s gondolom, nem kifejezetten erre irányult a kérdésed. Ha valaki kap egy ösztöndíjat, nagy segítség neki, kicsit fellélegezhet anyagi téren, érezheti a törődést, a felé irányuló figyelmet és bizalmat, amelyből erőt is meríthet. Nyilvánvaló, hogy az addigi teljesítménye alapján jut hozzá, mert letett már valamit az asztalra ahhoz, hogy a döntnökök úgy döntsenek, jutalmazzák, s joggal feltételezik, hogy legalább a korábbiakhoz hasonlóan teljesít majd. Azt viszont senki sem várhatja el egy alkotótól, hogy éppen az ösztöndíjas időszakában írja meg élete nagy művét. Ez irreális volna. Nekem már attól égnek áll a hajam, amikor költőktől ösztöndíjpályázatokhoz munkatervet kérnek. Persze mindenki kinyög magából valamit, nagy nehezen, s leírják, hogy a tervezett verseskötet erről és arról szól majd, az első hónapban anyagot gyűjtenek, a másodikban rendszerezik stb. Sírnivaló olvasni azt a sok kínlódást, ami egy-egy mondat mögött rejtőzik, mert oly távol áll mindattól, ami a költészet esszenciája. Gondolj bele, ha Pilinszky ösztöndíjas volna, s a támogatott időszak szakmai beszámolójába csak a Négysorost küldené el, elfogadnák a pályázati beszámolóját? Attól tartok, vissza kellene fizetnie a pénzt. Ha szigorúan veszem, amit kérdeztél, azt kell mondanom, letehetsz egy zsák pénzt a legnagyobb költő elé is, s mondhatod neki, hogy írjon egy remekművet, s megkapja, attól az még vagy sikerül neki, vagy nem. A materialista világunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az irodalom, mint művészet, minden szakmaiságon túl, mégiscsak transzcendencia, vagyis annak a lehetősége, hogy mikor és miként lépjük át a köznapi értelemben vett határainkat, s ez bizony nem csupán erőfeszítéseinken múlik.
Farkas Wellmann Endre | Mainstream és underground – interjú Beck Zolival (2. rész)
Ami az alapélményem, hogy azok közé a fiatalok közé tartoztam, akik – és talán valahol innen is indítottam –, mindenféle hatalmi törekvést kritikával fogadtak, mert mégiscsak volt egy naiv tapasztalatunk a centralizált világról: abban nőttünk fel. Alapvetően nem tudom, hogy merjem-e most a felelősségünk számlájára írni, vagy a felelősségünknek látni, hogy elutasítottunk autonóm, kritikai pozíciónk megőrzése érdekében minden politikai-hatalmi akaratot. Nem érdekek mentén gondolkodtunk, pláne nem személyes érdekeink vezéreltek, azt nem tudtuk volna összeegyeztetni sem kritikai, sem idealista elképzeléseinkkel.
