HUSZADIK LEVÉL, ÚTILAPI.
KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Annyira hiányzik nekem Csíksomlyó, hogy soha nem felejthetem a Tilos kávéházat. Jó na, az nem ott volt, de akkor is.
Én itt most elvagyok, megvan még a kartondobozos garzonom, és újabban nem csak színes egerekkel álmodom, hanem Veled is, az éjszaka is egyet fényképeztem mentálisan álmomban, jaj, ha még egyszer odabújhatnék a nagy kövér hasad mellé…
Hallottam, erős házi őrizetben vagy, a Macskák istene nem ver bottal, tapasztald meg Te is, milyen ez az élet.
Remélem, pálinkád még van, söröd is, engem mostanában ellát a helyi sörgyár, meg hát a görög és bolgár macskák hozogatnak rakiját, szóval panaszra nincsen okom, csak egyszerűen haza akarok menni végre, mert jobb nékem otthon a fekete kenyér, mint itt a fehér.
Kedves néném, annyira hiányolom az otthoni undokságotokat, odaadnám érte a fél farkamat, de amíg karanténban vagytok, nem megyek haza, utána talán elvisznek.
Eddig is csak a kitoloncolással fenyegetnek, ne tudd meg, milyen a székely macska élete errefelé, időnként meghívnak egy-egy koszorúzásra, s mind valamiféle közös ősünkről beszélgetnek, hát, van benne valami, de azért jó lenne, ha néha-néha adnának egy jó füstölt tőkehalat is.
Engem az ilyen fogadásokon a svédasztalnak közelébe sem engednek, én csak a török asztal alatt kapok helyet, igaz, megszerettem a humuszt azóta, s a báránysült egyenesen mennyei.
Lélekben Veled vagyok kedves, utálatos Rózsi néném, alig várom, egyszer s mindenkorra melléd bújhassak.
Otthon.
Szerető híved, Timur, saját mancsával, küldöm ezen levelem egy sirállyal,
menj el érte a Szent Anna-tóig.
HUSZONEGYEDIK LEVÉL, ÚTILAPI.
KEDVES, EGYETLEN RÓZSI NÉNÉM!
Ver engem a balsors rendesen, de sebaj, macskából vagyunk, túléltünk már mindent II. Széth fáraó eltemetése óta, oda se neki, jöjjön, aminek jönnie kell, tú bi or nát tú bi, s a hiúságoknak hiúsága, s csak szóljon a tárogató.
Azért lettem hirtelen ilyen művelt, mert a minap a helyi könyvtár szemetesében, akarom mondani menzáján, találtam néhány papiruszt, egyiket bizonyos hamuban sült rabbi írta, aztán valami angol rövidszőrű, sexpír macska, meg egyebek, de ezzel nem fárasztalak.
A dolgok állása az, hogy most megint költözőben vagyok, erősen el akarják venni a szerdánként nagy böhöm kocsikkal érkező martalócok az összkomfortos kartongarzonomat, úgy vélem, ki kell költöznöm a Boszporusz partjára.
Ott is van élet.
Már ki is néztem magamnak egy szép kikötőoszlopot, egyelőre még szabad, remélem, a hajókötelet majd nem a nyakamba dobják, mert a hülye selyemzsinórokból már nagyon elegem van.
Drága néném, alig várom, hogy a bajuszunk újra jól összeakadjon, nincs is annál szebb, és győzzön a jobbik, illetve én.
Tényleg nem értem, mostanában miért nem írsz levelet nekem, legutóbb is egy olyan rágós seregéllyel küldted, alig tudtam megenni.
Itt azt rebesgetik a kerengő macskák, hogy otthon valami választások lesznek, s talán amnesztiát is kapok, ha hazamegyek, de ezt akkor hiszem, ha látom a pecsétes iratot, s akkor sem.
Megyek, s megnézem a kikötőben az új helyet.
Küldök neked egy régi fényképet, ezt még tőled kaptam. Kapsz egy képet rólam,
Ha hiányzom, ezt mindig nézheted, szét is karmolhatod.
Ha gondolod.
Szerető híved, Timur, Te meg csak maradj ott a jó melegben, a nyavalya essen a jó dolgodba,
Te mameluk, mert az vagy.
Kelt ott, ahol, a müezzin már hármat kuvikkolt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.