– Az írók és költők többsége azt mondja, az írásigény általában már kiskorban megmutatkozik, csak nem mindenkinek van akkora szerencséje, hogy ezt egy hozzáértő ember felismerje, jobb esetben támogassa is. Téged ki fedezett fel? Mesélj kérlek az indulásodról!
– Gimnáziumban kezdtem el először saját magamnak írni. Mindig is érzékenyebben éltem meg egy-egy érzelmet, és ugye ez kamaszkorban még jól fel is erősödött. Kezdetben nem nagyon akartam mutogatni az írásaimat, már azért hálás voltam, hogy egy tollal meg papírral felszabadíthattam magam. De az írás egyre nagyobb szerepet töltött be a mindennapjaimban, és akartam kezdeni vele valamit. Annyira azért nem mertem kimerészkedni a komfortzónámból, ezért először az akkori legjobb barátnőmnek mutattam meg. Nyilván elgondolkodtam, hogy vajon mennyire lesz elfogult, mégis kedvel, úgyse fogja megmondani, ha rossz az egész. És tényleg nem mondott semmi negatívat, de megkérdezte: „Megmutathatom édesapámnak?” Az apja, Néző Sándor a gimnáziumomban tanított magyart, és az irodalmi önképzőkört vezette Szoviár János tanárral. Az önképzőkörben olvastam fel először, ők pedig segítettek formálni a verseimet meg a novelláimat. Később buzdítottak, hogy érdemes folyóirathoz is beküldeni az alkotásaimat, és akár komolyabban is foglalkozhatnék a dologgal. Azt is mondhatnám, hogy a barátnőm, Eszter volt az első szűrő. Sikeresen átmentem, és ő megmutatta a hozzáértőnek.
– A közösségi oldalakon visszakövethető néhány olyan posztod, amiből kiderül, szereted az életedben történő eseményeket úgy megörökíteni, mintha naplót írnál. Legalábbis számomra a képek, a datálás és a kommentárok ezt idézik fel. Mit gondolsz erről?
– Igen, ez igaz. Egyébként, amiket a közösségi oldalakon láthattál, mind egyformák abból a szempontból, hogy teljesen jelentéktelennek tűnnek. Bennem ilyenkor mégis olyan megmagyarázhatatlan folyamatok játszódnak le, amit muszáj feljegyeznem és dátumoznom, aztán szépen „elrakom télire”. Előveszem, amikor eljön az ideje, és mindig nagyon jólesik. Szeretetet érzek, függetlenül attól, hogy a feljegyzés pillanatában mondjuk lehet, hogy végtelenül össze voltam törve.
– Miben tud segíteni a naplóírás?
– Nagy híve vagyok a naplózásnak. Nekem segít lélegezni. Bármi is legyen, ami elhatalmasodik rajtam (és ez lehet a boldogság érzése is), mindig szeretem leírni. Egy oldal után általában már kikapcsol az egóm, és csak írok. Csak a betűk kanyarodását figyelem. Olyan meditatív állapotot hoz létre nálam a naplózás, hogy legtöbbször nem is emlékszem, mit írtam le. Ezek a legtisztább forrásból származó gondolataim. Kommunikálok magammal és kommunikálnak velem. Aztán, amikor lezárom az utolsó mondatot, úgy fellélegzek, mintha eddig nem is vettem volna rendesen levegőt.
– Ha már napló: az Irodalmi Jelen oldalán a legolvasottabb szerzőként egy hétig a te versnaplódat olvashatták a portál követői. Milyen érzés volt versben megjeleníteni a mindennapjaidat?
– Nagyon élveztem, de egyben kihívás is volt, mivel nem írok a naplómba minden egyes nap. Ihletfüggő. Szóval azt éreztem, hogy nem mindegyik sikerül feltétlenül úgy, ahogy szeretném, mivel nem adatott meg minden nap az ideális meditatív állapot. De az, hogy versben szóljak a mindennapokról, nagyon közel áll hozzám. Igazából a naplózásnál is ezt csinálom, csak a szöveg nincs kordában tartva. Összességében nagyon jó volt, tanultam is belőle. Nem csak várni kell, hogy jöjjön az ihlet. Meg tudom teremteni, csak kellenek a megfelelő eszközök hozzá.
– Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanulsz keleti nyelvek és kultúrák karon, pontosabban a kínai szakon. Miért pont kínai? Nem áll távol egy magyar lánytól a távolkeleti kultúra és nyelv?
– Gimnáziumban csak németet meg kínait lehetett választani második nyelvként. Megmondom őszintén, egyszerűen csak nagyon nem akartam németül tanulni. Nem volt más választásom, megtanultam kínaiul, és egyetemen folytattam. De édesapámnak igaza volt, nagyon is hasznos, hogy beszélem a nyelvet, és időközben meg is szerettem. Szóval ékes példája vagyok annak, hogy egy magyar lányhoz is közel kerülhet a távolkeleti kultúra. Főleg azért, mert én és a kínai nyelv abszolút távolról indítottuk a kapcsolatunkat.
– Ha jól láttam, a képek alapján, már megfordultál Kínában. Mik voltak a tapasztalataid?
– Egy hónapot töltöttem Pekingben, és teljesen elvarázsolt. Az emberek mérhetetlenül kedvesek, tényleg semmilyen rossz élményem nem volt, még az ügyintézéseknél sem. Nekik az egy plusz, hogy európaiként beszélem a nyelvüket, ha nem is olyan tökéletesen, és így picit én is elvarázsolhatom őket. Természetesen rengetegszer éltem meg kultúrsokként ezt az utazást, de ez többnyire pozitívan értendő. Azt tapasztaltam, hogy a rengeteg munka és a nagyvárosi élet feszültségei ellenére van bennük egy általános nyugalom. Sőt bölcsesség. A kisboltos nénitől kezdve az egyetemi tanárig mindenki tudott nekem csípőből olyat mondani, amin egy fél napot elmélkedtem. Ezt fokozta, hogyha éppen egy gyönyörű helyen jutott eszembe, például a Nagy Falon, miközben a hegyeket néztem. Ugyanakkor tény, a zsúfoltság nem nekem való, nem mernék autót sem vezetni… sem biciklizni. A combizmom viszont megerősödött a rengeteg gyaloglás és guggolósvécé miatt. Ha már gyaloglás, picit lassan fogtam fel, hogy mekkora is Peking. Egyszer gondoltam egy metró megállóval hamarabb leszállok, és a következőig elsétálok, hogy szétnézzek. Körülbelül 10-12 kilométert sétáltam a következő aluljáróig. Sokat fogytam egyébként, nem volt rossz.
– Az utóbbi hónapban külföldön tartózkodtál, a családfádat kutattad. Mire jutottál, mit szabad megtudni erről a történetről?
– Csupán egy hetet voltam távol. Jó lett volna egy egész hónapot, de így is nagyon eseménydús volt. Vagyis inkább érzelemdús. A vezetéknevem Ajlik, ami egy arab eredetű név. Ezt már kisebb korom óta tudom, és azt is elmesélték a szüleim, hogy apai ágon a nagyapám szír. Édesapám és az ikertestvére sem ismerhette meg őt, egészen ideáig. A családunkat régóta érdekelte ez a szál, de nagymamám keveset beszélt azokról az időkről, meg persze ott volt nagyapám, aki felnevelte az ikreket, és teljes szívünkből imádjuk. Nem lett volna jó megbolygatni semmit. Most szeptemberben jött el a megfelelő idő erre. Ez nem azt jelenti, hogy ez nem kavart fel régi érzelmeket, de tudom, hogy most kellett megtörténnie, és hiszem, hogy most volt a legkíméletesebb. Azt most nagyon hosszú lenne elmesélni, mi hogyan zajlott le a találkozásig, de a lényeg, hogy kölcsönösen keresték egymást. Jedo (nagyapát jelent arabul) ötven évet várt arra, hogy láthassa a fiait. Persze nagymamám után ő is újraházasodott, szóval most eléggé kibővült a család. Nekem lett plusz kettő nagynéném, egy nagybácsim, és tizenegy unokatestvérem. Szeptemberben találkoztunk a család egy részével Bejrútban. A közel-keleti kultúra belopta magát a szívembe, de ez nagyban a családomnak köszönhető. Ilyen szeretetet még nem tapasztaltam, és úgy éreztem, végre tudom, ki is vagyok valójában. Rengeteget tanulhatok még tőlük, főleg az erősséget. Ilyen erős, de mégis az érzelmeiket kendőzetlenül felvállaló emberekkel még sohasem találkoztam. Tartjuk a kapcsolatot, nekem minden percben hiányoznak.
– Idén ősztől az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja is vagy. Milyen elvárásokkal csatlakoztál az intézményhez?
– Szeretném könyv formájában is megjelentetni az írásaimat. De rájöttem, hogy ehhez kevés lesz, hogy vannak jó gondolataim vagy szép, érzelmes verseim. Ez is egy szakma, amiben fejlődni és tanulni kell. Sokáig féltem ettől, mert korlátozásként gondoltam arra, hogy valamilyen formában vagy valamilyen szabály szerint kell alkotnom. De a szabadságom én határozom meg, és ha erre emlékeztetem magam, akkor minden formában önmagamat tudom majd adni. Ami még elvárás volt, hogy olyanoktól tanuljak, akik már bejártak egy sikeres utat, több kötetük van, elismertek és hajlandók segíteni. Meg hogy megismerjem a kortársaimat, hogy kicsit jobban stimuláljam magam, és ne csak a kis saját buborékomban lézengjek. A két hónap alatt kezdtem ráérezni, hol van a stabilitásom egy része. Szeptemberben mondtam fel a munkahelyemen, és fel is vettek az íróakadémiára. Nem láttam előre, most mégis kezd kirajzolódni előttem az út. És a szakmai hétvégék ezt mindig megerősítik bennem.
– Ha valaki rákeres a nevedre, nemcsak verseket talál tőled, hanem prózaszöveget is. Most éppen min dolgozol? Van készülőben köteted?
– A prózát is nagyon szeretem. Egyébként most pont egy novellásköteten dolgozom, ami érdekes, mert a fejemben mindig úgy élt, hogy csak verseket szeretnék írni. De ezt most nagyon élvezem, és kezd egyre jobban összeállni a fejemben. Meglátjuk, hogy alakul, de ami biztos, egyszer, a távolabbi jövőben szeretném megírni az arab–magyar családunk történetét.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.