Mély kút vagyok
te belém szállsz naponta
örvénylő mélysötét
vizeim felkavarod
s csak gyűlik bennem a kő
Tisztán szerettünk volna élni, friss, borotválkozás utáni
hangulatban. Már egy hónapja nem írtam verset.
Borostája tűnik halkan, mint a szél a huzatban.
Geometrikus szeretők állják el az utam.
Arcom észrevétlen olvad a látképbe,
eltűrve minden pillanatnyi ellenvetést.
Tovahasadnak mögöttem az utcák,
tört fényű neoneső süt.
Hogy hol lehet most Csokonai, 1796 nyarán? Éppen Sárospatakon időzik, de már innen is menni készült. Hogyan került ide Debrecenből? Hiszen már csak fél év volt hátra a tanulmányaiból.
Csokonait 1795 tavaszán perbe fogták, miszerint a Kecskeméten kapott 72 forintot, melyet a Kollégium számára küldettek vele, de azt állítólag Pesten engedély nélkül elköltötte. Azonban hazaérkezése után a pénzzel mégis el tudott számolni. Így nem értette a dolgot. Megérezte, hogy bárhogyan is védi magát, innen neki mennie kell. A Kollégium vezetőségének bögyében volt Csokonai, s fordítva is ez volt a helyzet. Mivel a tanulóifjúság szerette ezt a bohém
A van, ha egyszer nem lesz, csak úgy
S fává terebélyesedik a földbe leszúrt
Fűzfa ága, benépesülhet a Paradicsom,
És, ami fölnevelt nem gaz, nem liliom.
A Mindörökkön túlon túl, mi vár rám,
Ősvized toporgó talpakkal én járnám!
Armand Lanoux Ágyúpolka című könyvét ajánlom olvasásra azoknak, akik szívesen ismernék meg egy sokáig mítoszokba csomagolt történelmi esemény előzményeit és azok részleteit. A terjedelmes, de könnyen olvasható dokumentumregény a párizsi kommün előzményeit tárja elénk. Egy olyan történelmi eseményét, amit generációk számára politikai érdekeknek megfelelően értelmeztek és illesztettek a történelemkönyvekbe. Ebben a könyvben a mítoszteremtés helyett tényekkel találkozhatunk, olyan pergőn, ahogy egy mai hírcsatorna tárná elénk.
Oszlik az emlék a múltról
Az útról mely miatt még
mindig sírunk…
1492-t írunk
s én parányi porszem
egy új világ földjére hullva
áldalak Uram
ÚJRA és
ÚJRA…
Jókai legszebb regényének tartom. Szép és gazdag, mint maga az élet: fényeivel, árnyoldalaival. Teljesség. Micsoda filmet tudott volna forgatni belőle egy Sára Sándor – nyugodjék! –, bár az ő filmjei sokkal szikárabbak, teli balladás káprázatokkal.
Jutott új zabla, kötőfék,
szánkat rendre felsebezte,
akarásunk kerékbe törték,
és a lefüggönyözött este
átrágta vén csontjainkat,
hogy már remélni sem mertünk,
nem volt, aki új táncba ringat,
mi minden dalból kint rekedtünk,
Könyvbőségben is jó újra kézbe venni régi olvasmányokat. Közülük Nikosz Kazantzakisz két könyvének olvasását vagy újraolvasását ajánlom. Ezek a Zorbász, a görög és a Jelentés Grecónak. Mi késztet arra, hogy a Zorbász és a Jelentés olvasására bíztassam remélt olvasótársaimat? Úgy vélem, sokan lehetnek, akik csak a filmet ismerik, és az alapjául szolgáló könyvet nem. Ezentúl pedig azt gondolom, hogy a regény adta élményt is elmélyíti, vagy éppen megalapozza az önéletrajz, azaz a Jelentés Grecónak olvasása.
Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért?
1977–79 között a Magyar Néphadsereg elit alakulatánál, a Díszzászlóaljnál szolgáltam.
A sors ajándékának köszönhettem, hogy 1978. január 6-án Ferihegyen, a Díszzászlóalj tagjaként fogadhattam az Egyesült Államokból hazatért Szent Koronát.
Csontváry legelső festménye, a Pillangók, a pécsi Csontváry Múzeum egyik állandó kiállítási tárgya. 2019-ben időszakos kiállításon szerepelt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárának folyosóján, (...) hetekkel a megnyitó után a falon függő Pillangók közvetlen szomszédságában egy addig nem létező, egyszerű kivitelű tárló jelent meg. Olyan, mint egy oktatási szemléltető eszköz. Benne a Csontváry-kép 21 lepkefajának a természetben előforduló eredeti példányai sorakoznak.
Az ősz búcsúja eseményszerűen bár nem a világháborúhoz kapcsolódik, de a háború után kialakult helyzethez annál inkább. Amikor is a korábbi világ elmerült egy addig nem látható süllyesztőben. A gondolkodó emberek többsége is csak a háború után jött rá, hogy valami nincs rendben a közgondolkodással és általában a kultúrával.
Valamikor a 20. század negyvenes éveinek elején Közép-Finnország egyik szegényes falujából egy csendes vasárnapon felkerekedik egy fiatalember, Mäkinen Valte, és elindul „az őszi reggel fagyott útján” a nagyvárosba gyári munkásnak. Szinte látástól vakulásig gürcöl, közben hatalmas tapasztalatokat halmoz fel az élet árnyoldalán a hétköznapok kiábrándító valóságából.
Sorkatonai szolgálatom utolsó hónapjaiban, 1972-ben megvettem Borisz Leonyidovics Paszternak Éjszakai szél című verseskötetét. Vácon, a főtér közeli könyvesboltban az egyik eladó, történetesen korábban leszerelt katonatársam azt mondta, ez igazán neked való. Igaza lett.
A nép szava Isten szava – állítja a régi latin mondás, de vajon népnek nevezhető-e az a tömeg, amely végveszélyben Istenhez nem tud szólni, templomai üresek, sem testi, sem lelki ereje nincs a veszély elhárítására? És nép-e az az iszonyatos csőcselék, amely egy nagy múltú kultúra teljes megsemmisítését hajtja végre valamely idegen, vérszomjas isten nevében?
Eltorzult mosolyokból
sárgán nevető, mézízű nyarat.
Rozsdaporos emlékfoszlányokból
muzsikáló őszi fuvallatot.
Mintha napilapjaink valamelyikét olvasnám. Pandémia, halálos vírus, szupernátha. A főhős Eric Alleaume doktor víruskutató egy vidéki virológiai intézetben. Elkötelezett, egymással szolidáris kollégák és a sikereikre féltékeny adminisztratív nagyfőnökök. A szakmai környezet leírása a laikus számára félelmetes.
Mindemellett A szolgálólány meséjében és Testamentumokban egyaránt találunk érvet a férfigyűlöletet szóvá tevő kritikákhoz. Először a Fredét körülvevő „szemekről” és a szolgálólányokat erőszakkal megtermékenyítő „parancsnokról” olvashattunk, a Testamentumokban pedig már kiforrott diktatúrába nyerünk betekintést.
Addig van helyed, ameddig szeretnek,
Nem vagyok hűtlen, elveszett eretnek,
Egy kavics a hegyről a völgybe gurul!
Ferrante buja, sokszövetű regényével összehasonlítva, Hirvonen finom, szűkszavú, drámaian letisztult könyvet tesz elénk, csak óvatosan sejtet, semmint láttat, naturális leírások helyett itt a lélek apró rezdüléseit kapjuk.
Volt egyszer egy barna teve,
Elveszett a szemüvege,
Hol keresse, nem is tudja,
Talán a messzi sivatagba’?
Játszik a fiam a fiával,
s velük táncol minden kis öröm,
a fénysugár szemük tükréből
gyöngyként gurul szét a szobában.
Ablakot nyitok, függöny lebben,
pihék táncolnak égtengerben.
Szélfüttyre járják, párjuk nincsen,
fiúk, leányok ruhája libben.
Minden perc egy újabb nap felé visz,
ám az emlék makacs egy dolog,
elillan a pillanat, de mégis,
kik visszanéznek, újra boldogok.
A valós és képzelt kép,
mi nem téged idéz,
semmi az, mit az agy
feledni kész.
Valami szívet bizsergető, ajkat kacagtató,
Vad táncra csábító szellő érintett meg…
Semmi közöm Almához…
Persze, dehogynem volt, és nem
kellett hozzá növényhatározó.
Beleharaptam jonatánízű
bőrébe, mire ő felkacagott.