Durec Valéria

Mindkét fiam de jó zenész!
Megáll tőlük a józan ész.

Multiinstrumentalisták,
hallgasd ezt a durva listát!

Pár fakanál itt az ütő,
a dob palacsintasütő.

Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.

A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.

Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.

A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.

Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.

Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.

Hagyatkozhattak-e másra
Mint a szentjánosbogárra?
Egyenként vagy tömegével
Ő világolt egész éjjel

Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:

– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!

Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!

Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:

– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!

Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.

Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.

Tejtenger, hej, minden macska álma,
százezer tálkában ennyi el se fér.
Tejtenger, nincs rajta sziget, pálma,
látóhatár s az ég összeér,
mindkettő tejfehér.

De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.

A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.

– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.

Nem szeretem, ha télen
már délután sötét van.
Ne félj, karácsony után majd
kezdenek hosszabbodni a
a nappalok, magyarázza a nagyi.

Arra jutottam, ha nincs mumus, akkor minden rendben,
szépen elalszunk a cicával ketten.
Ha van mumus, és a macska legyőzi nekem,
A drága állatot majd simivel s nasival kényeztetem.

A szúrós tekintetű Ferikének
süni a jele az óvodában,
Annának, a szerelmének
meg a kaktusz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.

Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.

Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.

Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.

Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!

Rohangának
A tűzótók
Imitt ég la
Amott ég la
Meggyúlott
Az anyaszéna
Füstölög
Az apaszéna...

Momi odafutott a zongorához, óvatosan megérintette a tetejét, ami elég forrónak tűnt. – Inkább ülj le itt az árnyékban, pihenj egyet, gyönyörködj a rózsákban.
– Köszönöm, inkább állva maradnék – mondta a zongora, és tétován lépett egyet oldalra. – A virágok pedig tényleg szépek. A híres Rózsakeringő jut róluk eszembe.

Rongyszőnyeget szőnek
gyerekek és vének,
ha jő a szerencse,
arra majd ráléphet.

Élt egyszer egy liba.

Ej, sokat zsörtölődött vele a gazdája. Hogy miért? Hát azért, mert ez a liba alig evett valamit. Mindennap bekapott néhány szem kukoricát, ennyi volt az egész. Megtömni sem lehetett. Ha a gazdának néha sikerült elkapnia, hogy tömésre fogja, olyan patáliát csapott, hogy összefutottak a szomszédok:

– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!

A detektívregénybe is beillő fordulatos történetet most kötet alakban is kézbe vehetjük a nagy sikerű Kabóca-könyvek újabb darabjaként. Az igényes és szép kivitelű kiadványok – amelyek a lapban publikáló szlovákiai magyar írók munkáit, vagyis a felvidéki magyar gyerekirodalom legjavát mutatják be – immár hetedik éve díszítik könyvespolcunkat.

Mindent hallott most is, és bólintva nyugtázta a kutyái kirohanását. Ha a park nem a szomszédban lenne, biztosan nem hagyta volna nyitva az ajtót, hogy kedvencei nélküle rohangáljanak úton-útfélen. De Bibi ismeri Kiflit és Cicúrt, tudja, hogy jó pásztorkutya módra sose mennek messzire, negyedóra múlva mindketten itt állnak majd a dívány előtt, és lihegve mesélik, miféle szagokat találtak a szúrós bokrok alatt meg a fák tövében.

Újabb ritka szép, hangulatos verseskötet látta meg a napvilágot a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában: Fellinger Károly Vándorló című könyve, ami nemcsak gyerekek, de felnőttek számára is igen szívderítő és sok mindenre fényt derítő olvasmány. A kötet tulajdonképpen az őt megelőző négy, falujáró verseket tartalmazó könyv

A fura szerzet felbukkanásakor Picő piros fociszerelésben pompázott, még a cipője is divatosan piros volt. A nevét is az utóbbiról kapta. Merthogy sokáig focipicőnek hívta a focicipőt. Sehogy se jött a szájára rendesen ez az egyszerű szó.

Mikor a teremtés első szava elhangzott, létrejött a hang, mozgás és ritmus. Ezek aztán együtt zengtek és morajlottak az időknek kezdetén. Jó játék, de ettől még igencsak formátlan volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés második szava, és hang, mozgás és ritmus elkezdett formát ölteni. Így lettek a formák.

Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.

A Fodor Veronika által invenciózusan, nagy tájékozottsággal, humorosan megírt és Lanczinger Mátyás által vidáman és szerethetően illusztrált Talpra, magyar! című gyerekkönyv már az alcímével megadja saját műfaját, és nem okoz csalódást. – Március 15-i gyerekkönyvajánlónk.

A Gurdony nevű péróban élt egy cigányfiú. Gyönyörű göndör fekete haja volt, és jellegzetes, nagy, barna szeme. Szülei zenész cigányok voltak, mint az itt élő cigányok többsége. Abban az időben még nem volt kötelező a gyerekeknek iskolába járni, de ismert a faluban egynéhány korban hozzáillő fiút és lányt, akik iskolába jártak. Többször megfigyelte őket, amint iskolatáskájukkal a kezükben hazafelé igyekeztek.

Élt egyszer egy kis falucskában egy legény, Jankó. Kék szemű, lenhajú legényke volt, lányos arcú, ábrándos szemű. Olyan szépen tudott furulyázni, hogy amikor megszólalt ajkán a hangszer, még a madarak is abbahagyták éneküket. A szomorú ember képe földerült a furulyaszó hallatán, a gonosz ember szívébe szeretet fészkelte magát.

Van egy szuper barátom,
természetnek nevezték el,
szeretem, amikor kint vagyok,
s játszhatok a testvéremmel.

Ő ette meg mind az összes
epreset meg szamócást,
bámészkodó közönségnek
nem okozott csalódást.

Itt errefelé nálunk volt két szomszéd leány, szépek voltak, dolgosak voltak, és ezt meg es mutatták, amikor lehetőség volt rá. Ám az egyik mindig erőltette magát, és azt mondta, hogy ő bizony ezt meg ezt mindenáron elvégzi. Annyira hitt önmagában, hogy senkire se hallgatott, s a szépsége és az elképzelései miatt legeslegakárminek gondolta magát.

Egy szép kora nyári napon egy vándor ballagott a Kis-Duna partján Jóka irányába. Már esteledett, éppen alkalmas alvóhelyet keresett, amikor a fák között fényt vett észre. Közelebb érve látta, hogy egy vízimalomból jön a világosság.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, és a mindentudó molnár lépett ki rajta. Kezében elemózsiás tarisznyával lépkedett le a malom lépcsőjén, amikor észrevette a vándort.

Szerinted van esély rá, hogy amíg az ovitól távol leszek,
Anna néni legalább kicsit elfelejti,
Hogy mennyire rossznak szokott engem tartani,
És nem fog az első adandó alkalommal a sarokba küldeni?

A különböző lények hol összehangolják ritmusukat, hol nem. És sokszor úgy is összeáll valami. A tücskök és kabócák népes seregében első hallásra mindenki a magáét zöngi és zezgi, ám ha kitartóan figyeltek, meg fogtok hallani egy rejtőzködő ütemet, ami titokban az egész társaság koncertjét vezényli. És ha képesek volnátok a világ összes tücskét és kabócáját egyszerre hallani, akkor se hallanátok másképp.

Sikó-Barabási Eszter Mesék az Ég-boltból című könyve tizenhárom, egymással lazán összekapcsolódó írásból áll, amikben ugyanannak a családnak egyre ismerősebb tagjai és nem mindennapi mindennapjai bukkannak fel újra és újra. A mesék stílusa igen változatos ‒ ezek szerint az Ég-boltban szerencsére sokféle mesét lehet kapni. Lehet venni lírait, balladai homállyal operálót, népmeseit, műmeseit, erkölcsi tanulsággal szolgálót, ismeretterjesztőt, valamint mitologikusat, és ez így van jól, hiszen az Ég-boltban minimum ekkora kínálatra számít az ember.

Karácsony estéjén
falumra béke száll.
Ismerős házaknál
toporgó lábunk állt.

A nagy barnamedve álmosan kullogott a folyóparton. Hatalmas mancsa alatt ropogott a hó. Ahogy lélegzett, a hűvös levegő láthatóvá tette leheletét. Fáradtan ballagott vissza a barlangja felé, hogy álomra hajtsa a fejét. Ahogy cammogott a parton, a ludak hangos gágogása felkeltette figyelmét. Kíváncsian nézte őket. Nem tűntek álmosnak.

A szarvas hatalmas agancsa a kőbarlang mennyezetéig ért. Erős kötéllel tizenkettő csomó volt kötve agancsának tizenkét ágára.

Félelem fogta el a lányt. Mozdulni sem tudott, a szemét sem merte felvetni.

Lidroc előre nyújtotta lábát, majd óvatosan követte, és kotlós tyúkként telepedett az újabb pogácsára, mire az elfüstölt. A kisfiú felkacagott, hangja végigugrált a fagyos ágakon és meglengette a jégzászlókat.

Egy napon aztán a hegy lábánál, hogy, hogy nem, kinőtt egy fácska.

Csenevész kis fácska volt, vékonyka törzsű, és nagyon lassan növekedett.

A hegy észrevette ugyan, de csak megvetően lepillantott rá, szóra sem méltatta. Mit neki egy ilyen kis satnya fácska! És mit keres itt egyáltalán, egy ilyen hatalmas, óriási hegy mellett, mint amilyen ő?!

Száz zsák gyémánt lesz a bére,
hull majd sok-sok hódara,
ezüst vértben áll estére
a domb erdős oldala.

Kristálycukor lesz a fákon,
feldíszíti egy kobold,
és a csúcsi fenyőágon
ott tündököl majd a hold.

Bertóti Johannát eddig elsősorban zenészként-énekesként ismerhettük, aki saját és mások verseit zenésíti meg és dalolja el, de az utóbbi években az Író cimborák oldalán egyre több versével is találkozhattunk.

Akkoriban Nurniath sokkal kisebb város volt, mint manapság. A hajók is sokkal kisebbek voltak, és összességében minden sokkal kisebb, kényelmesebb és kezelhetőbb volt.

Pirosan parázslik pirkadatkor a nap,
Lilává lesz lassan az éj szürkesége,
Kopár kövek között egy juhpásztor halad,
Fehér gyapjas nyájat hajt a legelőre.

Zölden zizzen a fű, nyújtózik az erdő,
Csendjébe csicsereg sok madárlakója,
Színes szirmokat szór szanaszét a szellő,
Borzasan bólogat a bohó boróka.

Mező szélén barna város,
Hangyák lakják boldogan.
Levegőben fecskepáros,
Nyugtalanul fel-le szálldos;
És csapatuk merre van?

Az afrikai ásóbékák köztudomásúlag nyári álmot alszanak, méghozzá majdnem egész évben. Csak akkor kászálódnak ki föld alatti kuckójukból, ha nagy ritkán arra téved egy kósza trópusi esőfelhő. Olyankor megmosakodnak a tócsákban, sitty-sutty családot alapítanak, és teletömik a bendőjüket bogarakkal meg poshadt pocsolyavízzel.

Lám, gyorsan nőnek a kicsik:
ez is csík, az is csík,
mindegyiken barna csík,
nem viselnek kalapot, se csákót.

A halál, a gyász ma tabutéma. A szülők nem mernek a gyerek előtt beszélni róla, sokszor egymás között sem, hiszen rengeteg negatív érzés jár vele, veszélyesnek tűnik. Ha valaki gyászol, elvárjuk tőle, hogy minél előbb „továbblépjen”, ne maradjon ki sokat az iskolából, hosszabb szabadság nélkül álljon egyből munkába.

Ez a mese szóljon egy kicsi lidércről!
Hogy mi történt vele, kiderül mesémből.
Zúgjatok ti, nagy fák, a bagoly huhogjon!
A mocsár egy furcsa történetet mondjon!

Akkor szépen melléfekszem a kettes ágyban, ő feltámasztja magát egy vánkossal, én is magamat, és mesélni kezd. Olyan meséket, amelyek nincsenek mesekönyvben, csak az ő fejében. Mesél arról, amikor még kicsi volt.

Túrós lepény, mákos rétes, derelye,
Hátunk mögött van a világ eleje.
Varázsport a békából főtt levesbe,
Kortyintsd ki és brekegni fogsz izibe.

Varjútövis,
tűzliliom,
gallérját hát
kigombolom.
Aranka és
angolperje
jaj, a jég csak
el ne verje.

Ablakon az ősz kopogtat,
Cseperészget langy eső.
Aludni tér a napkorong,
Csendes erdő, hegy, mező.
Hullik, hull a fák levele,
Szilvakék a szilva már

Túl a folyón, virágos réten
pihent a Nap, horkolva mélyen.
Egy kakaska sétált föl és le,
hopp, felröppent a kerítésre.

– Ez valami hegy, ahol biztos rengeteg a darázs! Én a cicákat szeretem, a darazsakat meg utálom – szögezte le Norina, és tüntetőleg megrázta a többiek felé macskafülhajpántos fejét.

Arra is itt volt az ideje rájönni, hogy a népmesék nemcsak gyerekeknek szóltak és szólnak, hanem a felnőtteknek is. Olyanok, mint egy jó családi könyv vagy film, amiket a család minden tagja értékelni és élvezni képes.

Hej, Szögeden, Szögeden
Tisza lép a köveken.
Nézegeti Misike,
aki most még kicsike.

Lám, kinőtt a karmom:
elég volt akarnom.
Domború a hátam:
mert én így kívántam.

Akkoriban félhomály uralkodott még a földön. Az istenek kedvelték ezt a se nem túl világos, se nem túl sötét, se nem túl hideg, se nem túl meleg világot. Ám az emberek dolga nehéz volt. A növények, melyek a lankás tájon éltek, nem nőttek nagyra, s rajtuk a bogyók is aprócskák voltak.

Rejtelmek és egzotikus színezetű történetek közé kalauzol a Gutenberg Kiadó gondozásában megjelent, A csalogány című örmény mesegyűjtemény, amelyben a csodák természetessége erkölcsi hozzáállással párosul, mert mint tudjuk, a gonosz egyedül a jóval győzhető le.

Történt egyszer, réges-régen, amikor ég és föld még nem vált ketté véglegesen, történt, hogy az emberek meg a fák jókat beszélgettek. Persze akkor az emberek nem úgy néztek ki, mint a mai emberek, meg a fák sem úgy, mint a mai fák.

A kullancs a kutyák között kullogott,
míg boldoggá tett egy balga buldogot.
Kutyahűség? Abban biza kétkedett,
így ő hagyta faképnél a vén ebet.

Álmában sem gondolt már a lagzira,
átköltözött hát inkább a gazdira.
Nem kell többé éheznie, fáznia,
kullancsnak is lehet egyszer mázlija!

Tízéves lett a Helka! Nyulász Péter nagyszerű trilógiájának első kötete 2011-ben jelent meg először, és rögtön az Év Gyermekkönyvének választották, nem érdemtelenül. A szerző már-már tolkieni mesevilágot alkotott magyarországi helyszínekkel, ahol a törékeny harmóniát, a Víz, a Part és az Erdő népeinek békés egységét fenyegető sötét erők ellen újra és újra harcba szállnak azok, akiknek örökül kapott kötelessége tiszta szívvel és józan ésszel őrködni a rend felett.

Hát egyszer mi történt? Az egyik macskának lett hat kiscicája.

Azt mondta az ember:

– Ennyi macska nem kell!

Felelt rá az asszony:

– Ez a kettő is sok! Nyolc macskát etetni én bizony nem fogok.

Én énekelni is szoktam nekik, a bentiek mindegyikének saját nótája van, ezek az én szerzeményeim. A macskák nagyon okos, szenzibilis állatkák, mindegyiknek külön személyisége van, és minél inkább szeretjük őket, beszélgetünk velük, annál okosabbak.

Szárazak az utak, kertek,
minden felhőt eltereltek.
Virágaim is félholtak,
minden esőt elraboltak.

Porfelhőből por szitálgat,
bágyadt csönd üli a tájat.
Szomjaznak a fák és bokrok,
itt csupán a kaktusz boldog.

Valahonnét a hegyekből
érkezik az öreg este,
megfürödne, de röstelli,
hogy izzadt ingét levesse.

Feljön a Hold, vízbe perdül,
úgy csillog, mint arany érme,
egy öreg fűz kap utána,
de a szellő üt kezére.

A magyar irodalomtörténetben nagy hagyománya van a generációkról generációkra szálló tehetség és alkotói tudatosság kutatásának, mégis mindig különleges öröm egy szellemileg is pezsgő alkotócsalád mindennapjaiba személyesen belepillantani. Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel, prózaíróval, műfordítóval és fiával, Lackfi János Magyarország Babérkoszorúja díjas íróval, költővel, műfordítóval a gyerekirodalom kérdéseiről, a gyermeki nézőpontról, az élmények közös megtapasztalásáról, a kérdések megválaszolhatóságáról, a humor fontosságáról és családi

Anya meg apa épp a fontossági sorrendről beszéltek nekem, miközben ittam a kakaót. És arról, hogy vannak kötelességeink. Én annyira beleéltem magam ebbe a fontossági sorrend dologba, hogy azonnal otthagytam az asztalon a bundás kenyeret kakaóstól, és a szobámba szaladtam, hogy a buborékfújót is betegyem a strandtáskába a delfines matrac meg a vízipisztoly mellé.

Ez a bizonyos állatbolt
a városi plázában volt.
Egy kislány egy nap belépett,
és azt mondta: „Azt a kéket…!”

Jött egyszer az erdőből,
izzadt volt és fáradt.
Torka a nagy hőségben
majd hogy ki nem száradt.
Megállt hát a kocsmánál,
s amint betért oda,
izgatottan állt elé
szomszéd, sógor, koma:

Tudjátok, az ember úgy tartja magáról, hogy ő a legeszesebb, és őt választotta az Isten minden földi állat fölé. De azért rájött, hogy más állatnak es van esze. A kutyával megosztja az életét, úgy a lóval es.

Molnár Krisztina Rita rajongója lettem, ami azzal kezdődött, hogy vettem a tízéves gyerekemnek egy könyvet, ami végül engem szippantott be teljesen. Saját örömömre nem szoktam young adult irodalmat vagy meséket olvasni, de érdekel, hogy mi foglalkoztatja a gyerekeimet, és először mindig belenézek abba is, amit a kezükbe adok.

Dugónak hívnak, és hat hónapos vagyok. Vagy amint újabban mondják, féléves. Ez egy olyan dolog, ami érthetetlen az emberekben: ugyanannak a dolognak a megnevezésére két nevet használnak! (Miért jó ez nekik? Előbb-utóbb mindent összekevernek, és akkor nézhetik magukat.

A piros tengeralattjáró a népszerű, József Attila-díjas, ifjúsági író, Kiss Ottó egyik legutóbbi gyerekregénye. A tengeralattjáró témája meglehetősen régóta izgatja az írók és az olvasók fantáziáját, legyenek bár gyermekek vagy felnőttek. A legjobb példa erre talán Verne tengeralattjárója, a Nautilus, ami a Nemo kapitány lapjain szeli a sorok hullámait.

Élt egyszer egy szegény ember. Volt neki egy felesége meg hat gyereke.

Dolgozott is ez a szegény ember eleget! Szerencsére sok mindenhez értett: a kőművesmesterséghez, az ácsmunkához, a szénhordáshoz, de még a disznóvágáshoz is.

A magyar nyelv játékos nyelv. A szójáték természetét mindannyian ismerjük, tudniillik a szavakkal való játékra mindenkinek van lehetősége, kellően ellazult, játékra kész állapotban szinte magától „ugrik ki” egy-egy tréfás nyelvi lelemény. Azonban kötetnyi vershez több is kell! Érzék, ízlelgetni tudás, a nyelv ismerete és szeretete szükségeltetik hozzá. Cseh Katalin Szóvarázs-lak című gyermekverskötete ‒ miközben olvasóját a magyar nyelv játékosságáról győzi meg – az anyanyelv mély szeretetéről árulkodik.

Fuvallat járja
pillangók táncát,
fű hegyén várja
Pille Pál párját.

Mert olvasni már gyermekkorban jó és szükséges, ebben minden szakértő egyetért. Hogy rohanó, digitális világunkban mégis hogyan kössük le egy örökmozgó figyelmét, azt az interaktív gyerekkönyvek műfajának körbejárásával próbáljuk megválaszolni.

Fütyül a szél, böjti kánon
zúg az égi óceánon,
belekap a vitorlába,
madár sem ér a nyomába.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szem aprócska borsó. Takaros és tápláló hüvelyben éldegélt testvéreivel, igazán nem volt oka panaszra, mégsem volt elégedett. Királyi palotában akart élni, finom társaságra vágyott, meg pihe-puha ágyikóra.

Az út a Magas-Tátrába mintha csak egy szempillantás lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak az otthonuk felé.

Eljött a tanévzáró napja, az igazgatónő még mondja az ünnepi beszédet, de Mimó, a kis zöld manó már az előtte álló nagy utazásról ábrándozik. Még nagyon fiatal (mint tudjuk, százhúsz év a manóknál nem sok), de már elég ügyesnek és okosnak érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét a világban.

Észrevetted már, hogy a mesék rendre olyan királyfikról szólnak, akik kiállják a próbát és elnyerik a királykisasszony kezét? És azt is észrevetted talán, hogy ezek a királyfik általában csinos legények, szőke hajjal? Nos, az én mesém hőse egy csúnya fiú. Egy nyurga, esetlen katona, kinek haja barna és csapzott, aki se nem királyfi, se nem a szegény ember legkisebb fia.

Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól.

Álmából ébred a felhő:
Hol az ütközet, a zengő?
Tótükörben jól megnézi,
Úgy megijed, elkezd sírni:
Potyognak az esőcseppek,
Virágokat megöntöznek,
Tó tükrének inni adnak,
Míg könnyei elapadnak.

Gyereknap közeledtével hosszan eltűnődik a rovatszerkesztő, hogyan ünnepelhetné meg releváns és érdemi tartalommal a napot. Hogyan lehetne olyan olvasnivalót vagy időtöltést ajánlani, ami újdonsággal szolgál? Minek örülnek közösen a családok, ami nem mindennapi élményt nyújt? Hiszen hétköznapi szokás az esti közös meseolvasás, és hétköznapi szokás a digitális szórakozás már a gyermekek körében is. – A természetbe kívánkozó nagycsaládoknak a korábban megjelent népi gyermekjáték-összeállításunkat, és az otthonülőknek is kulturális örökségünkhöz visszakapcsoló programot ajánlunk.

Hol volt, hol nem volt, réges-régen, világtenger idejében, mikor a teremtett világ még teljesen máshogy festett, mint napjainkban, mikor a nagy, borongós szárazföldek még kevesebben voltak, ám annál több vidám kis sziget meredt ki hetykén az óceánból, és rettentő sok hajó járta a végtelen vizeket, volt egyszer egy tizenkét árbócos, világtengerjáró vitorlás.

Pocak hosszas keresés után az almafa tövében találta meg Cinit. Sajnos, a derék eb orra nem volt már a régi. Azelőtt csak beleszagolt a levegőbe, és máris tudta, hány macska jár az utcában, melyik szomszédnál mi fő a fazékban, merre tart a postás a levelekkel, és ha leszáll a bicikliről, sántít-e még a kutyaharapástól.

Cini éppen szunyókált. Ki sem nyitotta a szemét a kutya közeledtére, csak a bajsza rándult néha, az is csak egy szemtelen légy miatt.

Hosszú-kőtelke, Macskás,
összedőlt a farakás,
azt kelepeli a gólya,
nyávogás jön ki alóla.