Dávid Ádám

Az út a Magas-Tátrába mintha csak egy szempillantás lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak az otthonuk felé.

Eljött a tanévzáró napja, az igazgatónő még mondja az ünnepi beszédet, de Mimó, a kis zöld manó már az előtte álló nagy utazásról ábrándozik. Még nagyon fiatal (mint tudjuk, százhúsz év a manóknál nem sok), de már elég ügyesnek és okosnak érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét a világban.

Észrevetted már, hogy a mesék rendre olyan királyfikról szólnak, akik kiállják a próbát és elnyerik a királykisasszony kezét? És azt is észrevetted talán, hogy ezek a királyfik általában csinos legények, szőke hajjal? Nos, az én mesém hőse egy csúnya fiú. Egy nyurga, esetlen katona, kinek haja barna és csapzott, aki se nem királyfi, se nem a szegény ember legkisebb fia.

Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól.

Álmából ébred a felhő:
Hol az ütközet, a zengő?
Tótükörben jól megnézi,
Úgy megijed, elkezd sírni:
Potyognak az esőcseppek,
Virágokat megöntöznek,
Tó tükrének inni adnak,
Míg könnyei elapadnak.

Gyereknap közeledtével hosszan eltűnődik a rovatszerkesztő, hogyan ünnepelhetné meg releváns és érdemi tartalommal a napot. Hogyan lehetne olyan olvasnivalót vagy időtöltést ajánlani, ami újdonsággal szolgál? Minek örülnek közösen a családok, ami nem mindennapi élményt nyújt? Hiszen hétköznapi szokás az esti közös meseolvasás, és hétköznapi szokás a digitális szórakozás már a gyermekek körében is. – A természetbe kívánkozó nagycsaládoknak a korábban megjelent népi gyermekjáték-összeállításunkat, és az otthonülőknek is kulturális örökségünkhöz visszakapcsoló programot ajánlunk.

Hol volt, hol nem volt, réges-régen, világtenger idejében, mikor a teremtett világ még teljesen máshogy festett, mint napjainkban, mikor a nagy, borongós szárazföldek még kevesebben voltak, ám annál több vidám kis sziget meredt ki hetykén az óceánból, és rettentő sok hajó járta a végtelen vizeket, volt egyszer egy tizenkét árbócos, világtengerjáró vitorlás.

Pocak hosszas keresés után az almafa tövében találta meg Cinit. Sajnos, a derék eb orra nem volt már a régi. Azelőtt csak beleszagolt a levegőbe, és máris tudta, hány macska jár az utcában, melyik szomszédnál mi fő a fazékban, merre tart a postás a levelekkel, és ha leszáll a bicikliről, sántít-e még a kutyaharapástól.

Cini éppen szunyókált. Ki sem nyitotta a szemét a kutya közeledtére, csak a bajsza rándult néha, az is csak egy szemtelen légy miatt.

Hosszú-kőtelke, Macskás,
összedőlt a farakás,
azt kelepeli a gólya,
nyávogás jön ki alóla.

Szagértő járja a kertet,
megszagol szegfűt és rózsát,
szagszerűen ellenőrzi,
milyen az illatállóság.

Pici és Boróka, az ikertündérek egyszerűen nem tudnak elaludni ezen a titokzatos éjszakán. Az egymást keresztező sok kis folyosóból, teremből álló tündérvárra rátelepedett az éjszaka, bár holdfényben fürdik a pompás palota, mégis néhány szobában, főleg a titkos folyosókon koromsötét honol.

Kiadta mérgét a tél.
fehér hegyeket fújt
a kertek alá.
Szél jajgatott, nadrágját
két kezével rázta,
lopva leselkedett
a meghajló fákra.

Jön az ünnep, hajszol a vágy,
Csínytevésem is megbocsásd!
Köszöntelek tulipánnal:
Te-napodon Én-virággal!

marharagut főzök
muharugaron
mert ezen a réten
magyar ugarol

Talán sokan ismeritek a miskolci Sárkányölő legendáját, amelyben a derék Miskóc megmentette Bors vezér életét, és legyőzte a vezér birtokain garázdálkodó sárkányt. A történet azonban nem ért véget ennyivel.

Esténként, ha nem tudok
elaludni én,
beperdül a szobámba
egy picike lény.

– Gyermekeim, közel az óra, mely elszakít tőletek. Nem vagyok tehetős ember, mégis kincseket hagyok rátok. Miután meggyászoltatok, menjetek a kert végi diófához, ássatok annak gyökeréhez, s ottan találtok egy szelencét. Nyissátok meg, s bölcsen rendelkezzetek arról, amit benne találtok.

Egy napon a falubíró azt kérte tőle, csináljon már a templomra új ajtót, mert a régit már igen megrágta a szú. Nem kellett Jóskának kétszer mondani, lement a Tisza partjára, és kivágta a legnagyobb fenyőfát, amit ott talált.

Gyüre Lajos bácsi, aki 2021. március 20-án lenne kilencvenéves, sok szép verssel és mesével gazdagította gyermekirodalmunkat. Utolsó kötete, amelynek a Cirmos újabb kalandjai címet adta, sajnos, már nem jelenhetett meg nyomtatásban. Mesénket ebből a kéziratból választottuk, fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel ő gondolt mindig is legkisebb olvasóira.

Varázst zsongó rózsavíztül,
Kicsi-nagy lány mind megszépül,
Ajándékuk szép, színpompás,
Kézzel festett, hímes tojás!

Hogyan vált Laci bácsiból költő? Mikor kezdett el állatokkal foglalkozni, és végül miként lett természetjáróból az állatkert gondnoka? Ezt tudhatjuk meg a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában 2020-ban megjelent Kiss Ottó Legszebb költéseim – Laci bácsi rímes állatkalauza című verseskönyvéből. 

Szántó-vető szegény csiga,
nyakában a csigaiga,
mögötte a borona,
arra jön a rokona.

Élt egyszer a Kis-Duna partján egy Síró Ezüstsirály. Tudjátok, miért hívták így? Mert egyre csak sírt, sopánkodott, hogy nem lehet szebb, nem lehet különb másoknál. Pedig fészkét a kis fiókákkal együtt jól elrejtette a nádrengeteg. A Kis-Duna tele volt hallal, bőséges táplálékot nyújtott neki. Boldogan élhetett volna, de irigy természete nem hagyta nyugodni, mások öröme örökösen kedvét szegte.

Ízleni fog, megígérem:
finom lett a süteményem.
Korán keltem. Kelesztettem,
szívemet is beletettem.

Volt egyszer egy szürke kagyló, nagy, formátlan, kívülről rücskös és egyenetlen felületű. Feltűnés nélkül bújt meg egy tengerparti strandon a hullámokat megtörő kis fekete, tarajos szikla tövében néhány elpusztult, lassan szétmálló korall és egypár még épphogy lélegző, elszürkült szivacs társaságában.

Zúzódás, vagy el van törve?
Hadd lássam csak, kedves törpe!
No, ez bizony bokaficam.
Hozz egy fáslit, Zora fiam!

Bagoly Zora kezdő orvos,
igen fürge, nagyon gondos.
Míg a stopper hatig számol,
megfordul a patikából.

Ahogy minden gyerek tudja, többféle táltos állat van a világon, de annyira táltos, mint a kakas, nem nagyon található.

Mivel régen az állatok kapcsolatban maradtak a természettel, nekik könnyebb volt táltosnak maradni, ezért ők jól és bölcsen tervezik az életüket. A haláltól se félnek annyira, mint az ember, mert ők ismerik a halhatatlanságot.

Az egész történet azzal kezdődött, hogy Klári kapott ajándékba egy porcelántányért a nagymamájától, aminek az alján egy rózsaszínű macska látszott. A cica fejét halványkék masni díszítette, és bajuszának szálai úgy ágaztak ki apró, fekete orrából, mint a sárga napsugarak. Viszont karmot elfelejtettek neki rajzolni, pedig karom nélkül egy macska nem is macska. A barna hajú és kék szemű kislány egyébként kedvelte a cicákat. Bár neki nem lehetett saját macskája, a szomszédé sokszor besurrant hozzájuk, amikor kinyitották az ajtót, és Vörit – így nevezték el a színe miatt – csak egy szelet felvágottal lehetett kicsalogatni.

A nyolcéves Alíz a nagymamájával sétált egy napsütéses délutánon, amikor különös embercsoportot vettek észre az egyik családi ház mellett.

– Patkány, patkány! – sikítozott egy néni. – Az én kertemben, az én gyönyörű kertemben! Patkány!

– Locsoljad a tetőt, Dezső, akkor majd kimászik! – biztatott egy másik néni egy kockás inges férfit, aki a locsolócsővel az ereszcsatornát öntözte.

Győrben a várat már az egykori őslakosok építették, hát ott is tábort ütöttek a honfoglalók. Csak egy vidékre nem merészkedtek. Tapolca és Győr között volt egy üres területe az uradalomnak, amelynek a környékére senki sem akart odaköltözni. Ezt a vidéket ugyanis egy sárkány uralta.

Csak a pap nem öltözött át,
meghagyta a reverendát.
Mikor táncba kezdtek vígan,
azt se tudták, kivel ki van,
a farsangi karneválban,
ebben a nagy maszkabálban.

A tejcseppekből gyöngyök lesznek,
Szélsóhajjal ereszkednek;
Álompárát permeteznek,
Fűszál végén megpihennek,
Kókadt kankalint öntöznek,
Gilisztalakig gyöngyöznek.

Icka-bucka, tarkamacska,
kékzománcú, ócska rocska,
történjen meg most a csoda,
legyen készen a masina!

Életre kelt minden kerék,
rugó, tengely, rögzítő ék.
Csörög, csattog sok alkatrész,
a manónál megáll az ész.

Tomi egy egészen különleges városban lakott: ez volt Zapuma fővárosa, vagyis egészen pontosan az egyetlen városa. Ez a gyönyörű ország Európa szívében helyezkedett el, Csehország és Szlovákia határán, azonban a létezéséről egy apró félreértés miatt nem sokan tudtak. Az történt ugyanis, hogy Csehszlovákia[1] felbomlásának idején a vitatkozó felek minden város sorsáról hosszasan egyezkedtek, míg az alapos mérlegelés és végeláthatatlan tárgyalások eredményeképp megszületett Csehország és Szlovákia. Minden város sorsáról, kivéve Zapumáéról, ami felett véletlenül átsiklottak, és ami e baklövés

Alszik már az egész város,
az álmosság általános.
Elaludt a városháza
és a zsúfolt házak száza,
nem füstölnek a kémények,
kialszanak mind a fények

Szeretném, ha Apukám egy igazi szuperhős lenne. De ő olyan fura. Pedig igazán lehetne az a kedvemért. De ki látott már szuperhőst lecsúszott melegítőnadrágban porszívózni meg rózsaszín pegazusokat pakolgatni a polcra magasság szerint? Ha végre nekiállunk barbizni, akkor sem ő van a Csodanővel vagy a Batman figurával, inkább a szörfös Kennel játszik. Aki persze mindig beleszeret a sellőlányba.

„Léna hatéves iskolás. Mint bármelyik ilyen korú gyermek, imád rajzolni, kirakózni, társasjátékozni, babázni, biciklizni, játszótérre járni… de egyvalamit még ezeknél is jobban szeret: verset mondani. Korábban is a könyvesboltok törzsvásárlói voltunk. Megszámlálhatatlan képeskönyv, mesekönyv töltötte meg a szobája polcát. Egyszer Léna kitalálta, hogy menjünk el és vegyünk verseskönyveket! Akkor kezdődött el igazán a versek szeretete” – írja Léna anyukája a Léna verses doboza elnevezésű Facebook-oldalon.

Cipőt szeretne a compó,
lefutni egy hosszú távot,
de nincs piac, hol vehetne
ehhez kellő bátorságot.

A kutyák valamiért nem szeretik a macskákat. Pamacs, nagymama máltai selyemkutyája sem szereti őket. Főleg a szomszéd sárga szemű fekete macskáját nem. Ha meglátja, azonnal kergetni kezdi, mintha ősi ellenségek volnának. A macska persze azonnal felszalad előle a fára vagy a kerítés tetejére, de ha nincs rá elég ideje, akkor egyszerűen csak átbújik a kapu alatti résen.

Arisztokrata öregúrral
sétál lánya Mara, búval.
Mara már mára ara akart lenni,
de ilyen búsulót ki akar elvenni?

Magyaregregy lakói (...) mind aludni készülődtek és csak kevesen tudták, hogy a holnapi nap nagy nap lesz. Pár kamasz elhatározta, hogy ellátogat a több mint száz éve kiszáradt Ferde-vízeséshez és megpróbálkoznak rálelni a valódi igazságra. Sok história terjengett róla. Mindegyik más és más. A valódi igazságra azonban még senki sem lelt rá.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a malac már hajnalban túr, élt egyszer egy özvegyasszony meg a lánya, Eszter. A faluban, ahol éltek, mindenki szerette az asszonyt, de a lányt elkerülték az emberek, mert az már kicsi gyerekkorától olyanokat beszélt el nekik, hogy az égnek állt a hajuk tőle. Az öregek csak jajgattak, hogy miféle fantáziával áldotta meg az Úr Isten azt a gyermeket, s ha az anyja hallaná, miket beszél, bizony, hogy a szájára csapna.

Hópihe száll, hol van a nyár,
Aranygömb s fény a faágon.
Korom égen, ha angyal száll,
Szöszhajadban Hold világol!

Közel a kormos éjszaka,

a ködben szárny neszez,

talán a titkos hírhozó,

megkésett angyal ez.

Elindultak. Villám húzta a csilingelő szánt, a két füle között Cincin Erzsi ült. A levegőben Veréb Ilonka követte a csapatot, a többiek – Röffencs Pista, Csengő Boci Berta, Kakas Berci, Birka Pál, Kecske Lóránt, Pulyka Piroska, Márton Gúnár – gyalogosan és boldogan. Az erdőben Huhi Botond bagoly bácsi is csatlakozott hozzájuk.

Nagyon meg akarták találni azt a bizonyos fenyőfát. Végül úgy is lett. Ott magasodott előttük.

Határtalan volt a világegyetem azokban az ősi időkben, és minden szegletét az Éj végtelen hajának bársonyos puhasága és simogató melege töltötte be. Hajtincsei hatalmas folyamokként kanyarogtak a galaxisok között, göndörödő fürtjei csillagködöket hömpölyögtek körbe, fonatait tündöklő napok ékesítették és apró kontyai alatt fekete lyukak örvénylettek. Selymes lepedő, könnyű vánkos volt ez az éjsötét hajtömeg minden élőnek és élettelennek.

Valamikor régen, messze-messze a végtelen galaxis legtávolabbi naprendszerében, élt egy kis kőzetbolygó. A napja, a legragyogóbb csillag mindegyik bolygójára olyan nagyon szépen sütött, hogy azok egyre csak gyarapodtak és többeken élet született. A kisbolygó számára azonban nem jutott a napsugárból. Túl közel volt egy hatalmas gázbolygóhoz, aki kitakarta a feléje vetülő fényáradatot. Eleinte megelégedett azzal a picinyke fénnyel, ami rá esett, az űridő haladtával azonban egyre irigyebb lett a többiekre, és megkeseredett.

Az apró kis házikóban remegett a fény. Csak a kandalló és néhány gyertyaszál világított, mégis minden jól látható volt, mert a hatalmas ablakon bevilágított a hóról visszaverődő holdfény. A tűz halkan ropogott, mire a ház fagerendái együttérző szisszenéssel válaszoltak. A kandalló előtt egy zöld fotel állt, rajta egy perzsamacska dolgozott serényen: mancsában villámgyorsan forgott a két kötőtű, épp egy sálat készített.

A Lávatag narancssárga sávja vakító fénnyel izzott a láthatáron. Rilex, Kunyi és Barmol néhány másodpercre megfeledkeztek minden bosszúságukról, és megbűvölten bámulták a fantasztikus jelenséget. Ám nemsokára felocsúdtak, és világossá vált számukra, milyen szorult helyzetbe kerültek. Bár a Lávatag még csak a távolban tűnt fel, máris olyan forróságot ontott, mely a dínók bőrét is perzselni kezdte. Kunyi pedig úgy érezte, mintha egy túlfűtött szaunába zárták volna.

A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.

Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület.

Én Gonoszvárosban születtem, azt mesélik, hogy réges-régen, amikor még Gonoszország létezett, Gonoszváros volt a fővárosa. Hogy annak előtte mi történt, valójában senki sem tudja, csak suttognak róla a mesélők. Mert Gonoszvárosban nem csak gonoszok élnek, persze ők vannak a legtöbben, de élnek itt hősök, szelídek, okoskodók, szépek, bűntelenek is néhányan, de nagyon zárkózottak, s a már említett mesélők. Ők csak halkan mesélnek, titokban, mert a gonoszok nem szeretik a mesét.

Egyszer a mi szomszédunknak
Macskájára tejfölt bíztak.
Mikor kész lett a sztrapacska,
Nem volt tejföl, csak a macska.
Lett is olyan csetepaté,
Az egész ház zengett belé.

Acsai Roland Regény a csodaszarvasról című könyve az egyik legősibb és legváltozatosabb hun–magyar mítoszt dolgozza fel fiatalok számára élvezetes, izgalmas és humoros hangon. A regény a Zrínyi Kiadó új, az ifjúsági korosztálynak szánt sorozatának az első kötete. A kezdeményezés célja, hogy olyan új történelmi regények szülessenek, melyeket a fiatalok örömmel és érdeklődéssel olvasnak.

Tóth Krisztina gyerekverseit (egyéb szerzői érdemeiről most ne essék szó) azóta szeretem, amióta a Marci öltözik című versét olvastam és Halász Judit előadásában többször meg is hallgattam (pedig akkor még bőven nem született meg a fiam, Marci) – tudják, amelynek az utolsó szakasza így hangzik: „Segítség! Segítség! / Beszorult a Marci haja! / Csak az húzza a nadrágot / a fejére, aki hülye.”

Harcos Bálint meséi a gyermekkor leginkább magától értetődő és ezáltal legemlékezetesebb állapotaiba repítenek vissza: „A kert egyszerre volt nekik titokzatos és otthonos. Voltak kisebb völgyei-dombjai, felső része, alsó része, belső kertje, veteményese, gyümölcsöse, de mind összenőve, elvadulva; Ábel és Panni a lábuk alatt a folyondárban néha fölfedezték egy lépcső maradványát vagy egy pince szellőzőjét, ahova bemásztak.”

Hanna nem tudott elaludni. Hiába próbálkozott, nem jött a szemére álom, egyre csak azon törte a fejét, mindent bepakolt-e a bőröndjébe. Másnap ugyanis táborba készült. Az első ottalvós táborába! Izgult, milyen lesz, és egy kicsit félt is. Hátha mindenki ismer mindenkit, és nem lesz, aki mellé üljön a buszon. Vagy ott, ahol a tábor lesz, ugatós kutyákat tartanak. Vagy a fiúk olyan bolondok lesznek, mint a fiúk általában, és beledobják a folyóba.

A nyolcéves Alíz unatkozva üldögélt a napsütéses téli délutánon. A karácsonyfa díszei újra a padlásra kerültek, elfogyott a mézeskalács is, de azért még tél volt – csak hát már nem volt mire várni. Vége lett az ünnepeknek, kezdődtek az iskolai hétköznapok. A kislány szomorkodva bámult ki az ablakon a deres, ködös kertbe: Legalább most volna a születésnapom vagy a névnapom! Akkor megint várakozhatnék valamire!

Mondok egyet, és ez komoly,
hisz így igaz, ahogy mondom:
ismerek egy Hófehérkét.
És nemcsak hogy ismerem,
egy házban lakik velem!

Kalippa, a sárkányszaurusz egy hatalmas panelház harmadik emeletén lakott az anyukájával, az apukájával és a testvérével. Nagyon szerette a csokifagyit és a zöldborsópürét. Minden kedden este az egész család kényelmes overált vett fel, amiben szabadon tudtak mozogni a szárnyaik. Anyáé sárga volt, apáé zöld, az öcsié kék, Kalippáé pedig csíkos.

Azt mondják, ha sokat eszek,
apánál is nagyobb leszek.
Sőt! fölérek majd az égig,
csodálkozva néznek végig.
Megbámulnak utcán, buszon,
már van – lekvárból – bajuszom.

A sárkány a szekrényemben él –
télikabátok, pulcsik mögött,
anya mesélt róla egyszer,
és a sárkány még aznap éjjel
a szekrény mélyére költözött.

A kalitkában egy színes tollú, furcsa papagáj köszöntötte vidáman a reggelt.

– Mimamimamimamimamóóóó – kántálta. – Hogysmint, uraságod óbúskomorságossága? – kérdezte gunyorosan a fától. – Hiába hordod olyan magasan a csúcsod, hogy mindig fel kell nézni rád! Attól te még csúnya vagy és senki sem szeret! – csacsogta.

A fa búsan susogott válaszul. De a papagáj tovább élcelődött.

A gazdáék gyerekei eladták az öreg házat dolgostul-mindenestül egy messziről jött, idegen házaspárnak. Az idegenek nem voltak gazdák, csak költők, de ismerték a dolgok idejét. Ezért aztán egy csomó dologról azt sem tudták, micsoda, mégis ámuló kíváncsisággal vették kezükbe mindet. Elvégre a költők mondják azt, hogy: van a tárgyaknak lelke, érzem, hogy sírnak a szobában nesztelen. Így ők is úgy bántak a tárgyakkal, hogy boldogok legyenek a szívükben.

Képzeljétek, egyszerűen ma nem kelt fel a Nap, csak a hold világít éhesen.

Bekapcsolták a tévét, várták a déli híradót, a kredencen álló vekker mutatói épp delet jeleztek.

Kedves nézőink, mondta a bemondó, gondolom, mindannyian érzékelték, hogy ma nem kelt fel a Nap. Csillagászok és meteorológusok sem tudnak magyarázatot adni a különleges jelenségre. Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, a Különleges Egység már megkezdte a nyomozást, hogy ki lophatta el a Napot az égről.

Megfordult, hogy az ember után nézzen, aki a kút vizét a tornácra vitte. Úgy tűnt, egyedül lakik itt, s valóban nem volt nyoma se kutyának, se macskának. A kisegér örömében táncra perdült – de jaj, megcsúszott, s beleesett a vízbe. Illetve csak esett volna – a kötél végén lógó vederben találta magát. Alaposan megrémült, de aztán kifújta magát és amint megnyugodott, rájött, hogy a kötélen fel tud mászni, tehát hipp-hopp, megmenekülhet. Lendületet vett, és felkapaszkodott.

Egyszer csak megpillantott valamit! Az úton közeledett. Még kivehetetlenek voltak a körvonalai az erős fényben. Lassan jött, szinte vonszolta magát. Mi lehet ez? – idegeskedett Szivárvány, és keményen megmarkolta Nyomatékot. Aztán… nem hitt a szemének… Ez már Színországban is mindennek a teteje, gondolta égre emelt tekintettel. Egy két lábon járó, ember nagyságú palacsinta cammogott felé!

Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik!

Veress Zoltán gyerekköltészete méltatlanul ismeretlen a magyar olvasóközönség körében, pedig okosabb, szellemesebb, szebb meséket hiába is keresnénk: „Mondhatom, hogy azóta is / egyfolytában boldogok, / házuk táján víg zsivajjal / hancúroznak a bocsok.”

Mindig nagyon szeretett rajzolni, ezért nemrég azt mondta az apukájának, hogy ha egyszer oviba megy, ceruza lesz a jele.

A beiratkozáskor az apukája titokban megkérdezte Erzsike óvó nénit, hogy lehet-e ceruza a jele a kislányának.

– Hát persze – felelte Erzsike óvó néni.

Annabé nagyon megörült, amikor megtudta, hogy tényleg ceruza lesz a jele, és már az első napon boldogan ment anyával és apával az oviba.

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Amikor megérkeztem a törpék fővárosába, Hegyzugba, hatalmas riadalom és felfordulás fogadott. A magamfajta garabonciásnak az ilyesmi éppen kapóra jön, hiszen ott, ahol nyugalom van, nincs mit megoldani, így nem kapni varázstudónak való munkát sem. De ahol galiba akad, ott egy-két aranytallér is kijut az ember tarsolyába.

Ismerkedő, csapatépítő játékokat, valamint népi találós kérdéseket ajánlunk óvoda- és iskolakezdésre.

Milyen az a fiú, akinek mobiltelefonja van? Annak kemény az élete, mert sokat telefonál, és ezért fizetnie kell. És korán is kell kelnie, az ébresztő funkció miatt. Ha háromszor elrontod a kódot, akkor pápá mobiltelefon. Letilt a SIM-kártya. Mobiltelefon nélkül olyan voltam, aki nem kelt korán, és nem izgult ilyen dolgok miatt. Az a jobb, ha a könnyebb életet választjuk, és nincs mobiltelefonunk.

Úgy vártuk, hogy megszülessél,
alig győztük kivárni.
Azóta nősz, mint a gomba,
te féléves királyfi.

Álommanók, álommanók,
bájos táncot ropók,
bűvös táncot ropók:

pont egy tucat, pont egy tucat.
Hozzák az álmodat,
járják az álmodat.

Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.

A meséskönyv legnagyobb zsenialitása mégis a tökéletesen működő elbeszélői hangban rejlik: Zalka Csenge Virág megtalálta azt a közvetlen, élőbeszédszerű és egyszerre igényesen irodalmi nyelvezetet, ami úgy szól a ma gyerekéhez, felnőttéhez egyaránt, hogy nem próbál modern lenni, nem próbál aktuális lenni, nem akarja mindenáron megkedveltetni magát, mégis tökéletesen érthető, befogadható, sokszínű és szórakoztató, és továbbörökíti a magyar népmese gazdag szóbeli hagyományát.

A képregény kerettörténete szerint a kamasz Berci osztálykiránduláson vesz részt a Mátyás-templomban, de nem kifejezetten élvezi. Unalmában a templom által kifejlesztett telefonos alkalmazást kezdi böngészni, és azon keresztül váratlanul feltöri a titkos kódot, melynek hatására megáll az idő és életre kelnek a templom szobrai: Tabula és Rasa, a múltébresztők az időlift segítségével elkalauzolják Bercit a régmúltba és bemutatják neki a templom történetét.

Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor.

Az érzékenyítő mesék valódi újdonsága az, hogy olyan, korábban főhősként egyáltalán nem szereplő figurák is megjelennek bennük, akiknek valamilyen nehézségük, akár testi fogyatékosságuk van.

Sárkánytojást ad Martosnak,
szerencsepatkót száznyolcat,
ragyog a nép szeme, szája,
rántotta lesz vacsorára.

Régen történt, egy verőfényes, hihetetlenül meleg napon, hogy a Vizek Ura bennragadt a Paraná folyó deltájában. Megállt ugyanis egy percre, hogy élvezze a friss levegőt, a puha szellőt a sűrű fák árnyékában, lebegett csak a vízben, behunyt szemmel, de a percekből órák lettek, és ő hirtelen megérezte, hogy az iszapban fekszik, s orra kikandikál a folyó vizéből.

A mély fűtenger közepén kis, százszorszépfüzérekkel díszített tisztásra érkeztek. Parányi népség vonult ott fel. Virágszoknyás leánykák, kedves egérkék pörögtek, forogtak, a vörösbegy és az ökörszem énekének dallamára. Sünök húzta fogatán apró királynő érkezett, akkorka, mint egy baba Alíz régi babaházából, és törékeny, mint egy szál virág. Földig érő, zöld ruhát viselt, hosszú aranyhaját a gyöngyvirág apró, fehér harangocskái díszítették. Fején kicsi aranykoronát hordott.

A bolt, ahová belépett, tényleg frissen költözhetett ide: a puha pitéknek már nyomuk sem volt, eltűntek a brutyeszes polcok, a zsemlyés kosarak meg a pogipiramisok. Velük együtt eltűnt a mámorító péksüti illat is – ami azért kár –, de ettől még ez az egész valahogy nem tűnt állatkereskedésnek. Egyáltalán nem. Kezdjük ott, hogy nem voltak ketrecek, kalitkák meg akváriumok, de egy darab se!

Élt egyszer valahol, talán még én sem tudom pontosan, hogy hol, egy királylány, aki időről időre úgy érezte, hogy nincs igazi hajléka a saját életében. Sokszor gondolta azt, hogy rossz helyre született. Hogy túl jó helyre született. Szerette apját, anyját, de azt nem, hogy olyan életre szánták, amilyet ő nem szeretett volna magának.

Fülük apró, arcuk kerek…

Hisz ez három bagoly gyerek!

Bagoly Péter, Bagoly Rezső, Bagoly Balázs,

Itt az egész bagoly bagázs!

Szép csizmákat csinált Péter.
(Így hívták az ifjú mestert.)
Szorgalmához nem fért kétely,
csupán egy nagy hibát restellt.
Szenvedélye volt a kocsma.

Az éjszakai kertben
lámpát lóbálva jár
a fű között botolva
a pöttöm fénybogár.

A papagáj ezzel elrepült, és Csírí, látva szárnyai színpompáját, máris tudta, mit fog cselekedni. Visszaszaladt a házba és elővette a fonáshoz használatos gyékényleveleket. Térült-fordult, festéket főzött, beáztatta a növényt, majd kitette a napra száradni. Másnap kiült az árnyékba és káprázatos gyékényszőnyeget font: kék és piros papagájok táncoltak rajta.

Egyszerű a jeti hite,
jéghideg, ropogós pite.
Annyira hisz a pitében,
meg nem ingatod hitében.

A mocsár közepén állott a Tóvár. Erős földvár volt, két, tizenhárom ölnyi sánccal körülvéve, de nem lakott abban más, csak Zömök, a kígyósárkány. Néha, éjjelente a sárkány leosont a mocsár végébe, s felkúszott a szántóföldeken egészen a Kampó János földjére, s ott úgy megdézsmálta a jószágokat, hogy a gazdának másnap szekérszámra kellett újra hozatni a városból.

A macska, miután előző nap megsétáltatta a kutyát, elhatározta: ma a gazdájára rak pórázt, és őt is kiviszi az utcára. A cica néhány hete még félénk jószág volt, de miután sikerült neki becsapni és megszelídíteni a kutyát, igencsak felbátorodott, sőt elszemtelenedett. Azt gondolta, nincs számára lehetetlen dolog, bármit megtehet, leigázhatja akár az egész világot.

Tyombráf királynak már volt némi tapasztalata a szárnyak keresésében és megtalálásában. Mi tagadás, semmi kedve nem volt megint lehozatni a padlásról kedvenc lovának, Hókának a szerszámait, fegyverzetét, és nekivágni újra az ismeretlennek.

Leiszút Feliszút kétségkívül egy félelmetes kinézetű sárkány volt. Hatalmas, tűzálló pikkelyekkel borított testét négy oszlopméretű mancs tartotta, fején szarvak nőttek, és ha dühös volt, nem egyszerűen gombóc, hanem lánggombóc nőtt a torkában. Igaz, hogy sárkányemlékezet óta selypített, mégis megszokta már, hogy minden teremtmény, akivel csak találkozik, tisztelettel, sőt rendszerint rettegéssel tekint rá.

A lány megrázkódott. Amikor kiszabadult, köszönetképpen bókolt egyet Zsombor felé, majd amikor egy kedvező szélfuvam támadt, szép lassan emelkedni kezdtek. Meg sem álltak a legnagyobb hegy legnagyobb sziklájáig, ahol boldog táncba kezdtek a felhők alján.

Pálmaházban – nohát, nohát –

szemlélődtem, bámultam

épp egy szép nagy királyboát,

erre ő meg (hogyan tovább?)

bekapta a lábujjam.

Ha elültetsz egy zacskó meggyes Haribót, gumicukorfa nő belőle. Ezt mondták a bátyjai Balázsnak, amikor otthon mesélte, hogy az elkövetkezendő technikaórákon fűszernövényeket fognak ültetni. A testvérei folyton rajta nevetnek, mindig csőbe akarják húzni, de Balázs eldöntötte, ezúttal nem dől be nekik.

Álarc mögé bújtak, jelmezt húztak, összevissza ugrabugráltak, kornyikáltak, és ha már végképp semmi más nem jutott az eszükbe, jobb híján megdobálták egymást tojásokkal. Főleg a lányok, és főleg a fiúkat.