Acsai Roland

Akkoriban Nurniath sokkal kisebb város volt, mint manapság. A hajók is sokkal kisebbek voltak, és összességében minden sokkal kisebb, kényelmesebb és kezelhetőbb volt.

Pirosan parázslik pirkadatkor a nap,
Lilává lesz lassan az éj szürkesége,
Kopár kövek között egy juhpásztor halad,
Fehér gyapjas nyájat hajt a legelőre.

Zölden zizzen a fű, nyújtózik az erdő,
Csendjébe csicsereg sok madárlakója,
Színes szirmokat szór szanaszét a szellő,
Borzasan bólogat a bohó boróka.

Mező szélén barna város,
Hangyák lakják boldogan.
Levegőben fecskepáros,
Nyugtalanul fel-le szálldos;
És csapatuk merre van?

Az afrikai ásóbékák köztudomásúlag nyári álmot alszanak, méghozzá majdnem egész évben. Csak akkor kászálódnak ki föld alatti kuckójukból, ha nagy ritkán arra téved egy kósza trópusi esőfelhő. Olyankor megmosakodnak a tócsákban, sitty-sutty családot alapítanak, és teletömik a bendőjüket bogarakkal meg poshadt pocsolyavízzel.

Lám, gyorsan nőnek a kicsik:
ez is csík, az is csík,
mindegyiken barna csík,
nem viselnek kalapot, se csákót.

A halál, a gyász ma tabutéma. A szülők nem mernek a gyerek előtt beszélni róla, sokszor egymás között sem, hiszen rengeteg negatív érzés jár vele, veszélyesnek tűnik. Ha valaki gyászol, elvárjuk tőle, hogy minél előbb „továbblépjen”, ne maradjon ki sokat az iskolából, hosszabb szabadság nélkül álljon egyből munkába.

Ez a mese szóljon egy kicsi lidércről!
Hogy mi történt vele, kiderül mesémből.
Zúgjatok ti, nagy fák, a bagoly huhogjon!
A mocsár egy furcsa történetet mondjon!

Akkor szépen melléfekszem a kettes ágyban, ő feltámasztja magát egy vánkossal, én is magamat, és mesélni kezd. Olyan meséket, amelyek nincsenek mesekönyvben, csak az ő fejében. Mesél arról, amikor még kicsi volt.

Túrós lepény, mákos rétes, derelye,
Hátunk mögött van a világ eleje.
Varázsport a békából főtt levesbe,
Kortyintsd ki és brekegni fogsz izibe.

Varjútövis,
tűzliliom,
gallérját hát
kigombolom.
Aranka és
angolperje
jaj, a jég csak
el ne verje.

Ablakon az ősz kopogtat,
Cseperészget langy eső.
Aludni tér a napkorong,
Csendes erdő, hegy, mező.
Hullik, hull a fák levele,
Szilvakék a szilva már

Túl a folyón, virágos réten
pihent a Nap, horkolva mélyen.
Egy kakaska sétált föl és le,
hopp, felröppent a kerítésre.

– Ez valami hegy, ahol biztos rengeteg a darázs! Én a cicákat szeretem, a darazsakat meg utálom – szögezte le Norina, és tüntetőleg megrázta a többiek felé macskafülhajpántos fejét.

Arra is itt volt az ideje rájönni, hogy a népmesék nemcsak gyerekeknek szóltak és szólnak, hanem a felnőtteknek is. Olyanok, mint egy jó családi könyv vagy film, amiket a család minden tagja értékelni és élvezni képes.

Hej, Szögeden, Szögeden
Tisza lép a köveken.
Nézegeti Misike,
aki most még kicsike.

Lám, kinőtt a karmom:
elég volt akarnom.
Domború a hátam:
mert én így kívántam.

Akkoriban félhomály uralkodott még a földön. Az istenek kedvelték ezt a se nem túl világos, se nem túl sötét, se nem túl hideg, se nem túl meleg világot. Ám az emberek dolga nehéz volt. A növények, melyek a lankás tájon éltek, nem nőttek nagyra, s rajtuk a bogyók is aprócskák voltak.

Rejtelmek és egzotikus színezetű történetek közé kalauzol a Gutenberg Kiadó gondozásában megjelent, A csalogány című örmény mesegyűjtemény, amelyben a csodák természetessége erkölcsi hozzáállással párosul, mert mint tudjuk, a gonosz egyedül a jóval győzhető le.

Történt egyszer, réges-régen, amikor ég és föld még nem vált ketté véglegesen, történt, hogy az emberek meg a fák jókat beszélgettek. Persze akkor az emberek nem úgy néztek ki, mint a mai emberek, meg a fák sem úgy, mint a mai fák.

A kullancs a kutyák között kullogott,
míg boldoggá tett egy balga buldogot.
Kutyahűség? Abban biza kétkedett,
így ő hagyta faképnél a vén ebet.

Álmában sem gondolt már a lagzira,
átköltözött hát inkább a gazdira.
Nem kell többé éheznie, fáznia,
kullancsnak is lehet egyszer mázlija!

Tízéves lett a Helka! Nyulász Péter nagyszerű trilógiájának első kötete 2011-ben jelent meg először, és rögtön az Év Gyermekkönyvének választották, nem érdemtelenül. A szerző már-már tolkieni mesevilágot alkotott magyarországi helyszínekkel, ahol a törékeny harmóniát, a Víz, a Part és az Erdő népeinek békés egységét fenyegető sötét erők ellen újra és újra harcba szállnak azok, akiknek örökül kapott kötelessége tiszta szívvel és józan ésszel őrködni a rend felett.

Hát egyszer mi történt? Az egyik macskának lett hat kiscicája.

Azt mondta az ember:

– Ennyi macska nem kell!

Felelt rá az asszony:

– Ez a kettő is sok! Nyolc macskát etetni én bizony nem fogok.

Én énekelni is szoktam nekik, a bentiek mindegyikének saját nótája van, ezek az én szerzeményeim. A macskák nagyon okos, szenzibilis állatkák, mindegyiknek külön személyisége van, és minél inkább szeretjük őket, beszélgetünk velük, annál okosabbak.

Szárazak az utak, kertek,
minden felhőt eltereltek.
Virágaim is félholtak,
minden esőt elraboltak.

Porfelhőből por szitálgat,
bágyadt csönd üli a tájat.
Szomjaznak a fák és bokrok,
itt csupán a kaktusz boldog.

Valahonnét a hegyekből
érkezik az öreg este,
megfürödne, de röstelli,
hogy izzadt ingét levesse.

Feljön a Hold, vízbe perdül,
úgy csillog, mint arany érme,
egy öreg fűz kap utána,
de a szellő üt kezére.

A magyar irodalomtörténetben nagy hagyománya van a generációkról generációkra szálló tehetség és alkotói tudatosság kutatásának, mégis mindig különleges öröm egy szellemileg is pezsgő alkotócsalád mindennapjaiba személyesen belepillantani. Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel, prózaíróval, műfordítóval és fiával, Lackfi János Magyarország Babérkoszorúja díjas íróval, költővel, műfordítóval a gyerekirodalom kérdéseiről, a gyermeki nézőpontról, az élmények közös megtapasztalásáról, a kérdések megválaszolhatóságáról, a humor fontosságáról és családi

Anya meg apa épp a fontossági sorrendről beszéltek nekem, miközben ittam a kakaót. És arról, hogy vannak kötelességeink. Én annyira beleéltem magam ebbe a fontossági sorrend dologba, hogy azonnal otthagytam az asztalon a bundás kenyeret kakaóstól, és a szobámba szaladtam, hogy a buborékfújót is betegyem a strandtáskába a delfines matrac meg a vízipisztoly mellé.

Ez a bizonyos állatbolt
a városi plázában volt.
Egy kislány egy nap belépett,
és azt mondta: „Azt a kéket…!”

Jött egyszer az erdőből,
izzadt volt és fáradt.
Torka a nagy hőségben
majd hogy ki nem száradt.
Megállt hát a kocsmánál,
s amint betért oda,
izgatottan állt elé
szomszéd, sógor, koma:

Tudjátok, az ember úgy tartja magáról, hogy ő a legeszesebb, és őt választotta az Isten minden földi állat fölé. De azért rájött, hogy más állatnak es van esze. A kutyával megosztja az életét, úgy a lóval es.

Molnár Krisztina Rita rajongója lettem, ami azzal kezdődött, hogy vettem a tízéves gyerekemnek egy könyvet, ami végül engem szippantott be teljesen. Saját örömömre nem szoktam young adult irodalmat vagy meséket olvasni, de érdekel, hogy mi foglalkoztatja a gyerekeimet, és először mindig belenézek abba is, amit a kezükbe adok.

Dugónak hívnak, és hat hónapos vagyok. Vagy amint újabban mondják, féléves. Ez egy olyan dolog, ami érthetetlen az emberekben: ugyanannak a dolognak a megnevezésére két nevet használnak! (Miért jó ez nekik? Előbb-utóbb mindent összekevernek, és akkor nézhetik magukat.

A piros tengeralattjáró a népszerű, József Attila-díjas, ifjúsági író, Kiss Ottó egyik legutóbbi gyerekregénye. A tengeralattjáró témája meglehetősen régóta izgatja az írók és az olvasók fantáziáját, legyenek bár gyermekek vagy felnőttek. A legjobb példa erre talán Verne tengeralattjárója, a Nautilus, ami a Nemo kapitány lapjain szeli a sorok hullámait.

Élt egyszer egy szegény ember. Volt neki egy felesége meg hat gyereke.

Dolgozott is ez a szegény ember eleget! Szerencsére sok mindenhez értett: a kőművesmesterséghez, az ácsmunkához, a szénhordáshoz, de még a disznóvágáshoz is.

A magyar nyelv játékos nyelv. A szójáték természetét mindannyian ismerjük, tudniillik a szavakkal való játékra mindenkinek van lehetősége, kellően ellazult, játékra kész állapotban szinte magától „ugrik ki” egy-egy tréfás nyelvi lelemény. Azonban kötetnyi vershez több is kell! Érzék, ízlelgetni tudás, a nyelv ismerete és szeretete szükségeltetik hozzá. Cseh Katalin Szóvarázs-lak című gyermekverskötete ‒ miközben olvasóját a magyar nyelv játékosságáról győzi meg – az anyanyelv mély szeretetéről árulkodik.

Fuvallat járja
pillangók táncát,
fű hegyén várja
Pille Pál párját.

Mert olvasni már gyermekkorban jó és szükséges, ebben minden szakértő egyetért. Hogy rohanó, digitális világunkban mégis hogyan kössük le egy örökmozgó figyelmét, azt az interaktív gyerekkönyvek műfajának körbejárásával próbáljuk megválaszolni.

Fütyül a szél, böjti kánon
zúg az égi óceánon,
belekap a vitorlába,
madár sem ér a nyomába.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szem aprócska borsó. Takaros és tápláló hüvelyben éldegélt testvéreivel, igazán nem volt oka panaszra, mégsem volt elégedett. Királyi palotában akart élni, finom társaságra vágyott, meg pihe-puha ágyikóra.

Az út a Magas-Tátrába mintha csak egy szempillantás lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak az otthonuk felé.

Eljött a tanévzáró napja, az igazgatónő még mondja az ünnepi beszédet, de Mimó, a kis zöld manó már az előtte álló nagy utazásról ábrándozik. Még nagyon fiatal (mint tudjuk, százhúsz év a manóknál nem sok), de már elég ügyesnek és okosnak érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét a világban.

Észrevetted már, hogy a mesék rendre olyan királyfikról szólnak, akik kiállják a próbát és elnyerik a királykisasszony kezét? És azt is észrevetted talán, hogy ezek a királyfik általában csinos legények, szőke hajjal? Nos, az én mesém hőse egy csúnya fiú. Egy nyurga, esetlen katona, kinek haja barna és csapzott, aki se nem királyfi, se nem a szegény ember legkisebb fia.

Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól.

Álmából ébred a felhő:
Hol az ütközet, a zengő?
Tótükörben jól megnézi,
Úgy megijed, elkezd sírni:
Potyognak az esőcseppek,
Virágokat megöntöznek,
Tó tükrének inni adnak,
Míg könnyei elapadnak.

Gyereknap közeledtével hosszan eltűnődik a rovatszerkesztő, hogyan ünnepelhetné meg releváns és érdemi tartalommal a napot. Hogyan lehetne olyan olvasnivalót vagy időtöltést ajánlani, ami újdonsággal szolgál? Minek örülnek közösen a családok, ami nem mindennapi élményt nyújt? Hiszen hétköznapi szokás az esti közös meseolvasás, és hétköznapi szokás a digitális szórakozás már a gyermekek körében is. – A természetbe kívánkozó nagycsaládoknak a korábban megjelent népi gyermekjáték-összeállításunkat, és az otthonülőknek is kulturális örökségünkhöz visszakapcsoló programot ajánlunk.

Hol volt, hol nem volt, réges-régen, világtenger idejében, mikor a teremtett világ még teljesen máshogy festett, mint napjainkban, mikor a nagy, borongós szárazföldek még kevesebben voltak, ám annál több vidám kis sziget meredt ki hetykén az óceánból, és rettentő sok hajó járta a végtelen vizeket, volt egyszer egy tizenkét árbócos, világtengerjáró vitorlás.

Pocak hosszas keresés után az almafa tövében találta meg Cinit. Sajnos, a derék eb orra nem volt már a régi. Azelőtt csak beleszagolt a levegőbe, és máris tudta, hány macska jár az utcában, melyik szomszédnál mi fő a fazékban, merre tart a postás a levelekkel, és ha leszáll a bicikliről, sántít-e még a kutyaharapástól.

Cini éppen szunyókált. Ki sem nyitotta a szemét a kutya közeledtére, csak a bajsza rándult néha, az is csak egy szemtelen légy miatt.

Hosszú-kőtelke, Macskás,
összedőlt a farakás,
azt kelepeli a gólya,
nyávogás jön ki alóla.

Szagértő járja a kertet,
megszagol szegfűt és rózsát,
szagszerűen ellenőrzi,
milyen az illatállóság.

Pici és Boróka, az ikertündérek egyszerűen nem tudnak elaludni ezen a titokzatos éjszakán. Az egymást keresztező sok kis folyosóból, teremből álló tündérvárra rátelepedett az éjszaka, bár holdfényben fürdik a pompás palota, mégis néhány szobában, főleg a titkos folyosókon koromsötét honol.

Kiadta mérgét a tél.
fehér hegyeket fújt
a kertek alá.
Szél jajgatott, nadrágját
két kezével rázta,
lopva leselkedett
a meghajló fákra.

Jön az ünnep, hajszol a vágy,
Csínytevésem is megbocsásd!
Köszöntelek tulipánnal:
Te-napodon Én-virággal!

marharagut főzök
muharugaron
mert ezen a réten
magyar ugarol

Talán sokan ismeritek a miskolci Sárkányölő legendáját, amelyben a derék Miskóc megmentette Bors vezér életét, és legyőzte a vezér birtokain garázdálkodó sárkányt. A történet azonban nem ért véget ennyivel.

Esténként, ha nem tudok
elaludni én,
beperdül a szobámba
egy picike lény.

– Gyermekeim, közel az óra, mely elszakít tőletek. Nem vagyok tehetős ember, mégis kincseket hagyok rátok. Miután meggyászoltatok, menjetek a kert végi diófához, ássatok annak gyökeréhez, s ottan találtok egy szelencét. Nyissátok meg, s bölcsen rendelkezzetek arról, amit benne találtok.

Egy napon a falubíró azt kérte tőle, csináljon már a templomra új ajtót, mert a régit már igen megrágta a szú. Nem kellett Jóskának kétszer mondani, lement a Tisza partjára, és kivágta a legnagyobb fenyőfát, amit ott talált.

Gyüre Lajos bácsi, aki 2021. március 20-án lenne kilencvenéves, sok szép verssel és mesével gazdagította gyermekirodalmunkat. Utolsó kötete, amelynek a Cirmos újabb kalandjai címet adta, sajnos, már nem jelenhetett meg nyomtatásban. Mesénket ebből a kéziratból választottuk, fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel ő gondolt mindig is legkisebb olvasóira.

Varázst zsongó rózsavíztül,
Kicsi-nagy lány mind megszépül,
Ajándékuk szép, színpompás,
Kézzel festett, hímes tojás!

Hogyan vált Laci bácsiból költő? Mikor kezdett el állatokkal foglalkozni, és végül miként lett természetjáróból az állatkert gondnoka? Ezt tudhatjuk meg a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában 2020-ban megjelent Kiss Ottó Legszebb költéseim – Laci bácsi rímes állatkalauza című verseskönyvéből. 

Szántó-vető szegény csiga,
nyakában a csigaiga,
mögötte a borona,
arra jön a rokona.

Élt egyszer a Kis-Duna partján egy Síró Ezüstsirály. Tudjátok, miért hívták így? Mert egyre csak sírt, sopánkodott, hogy nem lehet szebb, nem lehet különb másoknál. Pedig fészkét a kis fiókákkal együtt jól elrejtette a nádrengeteg. A Kis-Duna tele volt hallal, bőséges táplálékot nyújtott neki. Boldogan élhetett volna, de irigy természete nem hagyta nyugodni, mások öröme örökösen kedvét szegte.

Ízleni fog, megígérem:
finom lett a süteményem.
Korán keltem. Kelesztettem,
szívemet is beletettem.

Volt egyszer egy szürke kagyló, nagy, formátlan, kívülről rücskös és egyenetlen felületű. Feltűnés nélkül bújt meg egy tengerparti strandon a hullámokat megtörő kis fekete, tarajos szikla tövében néhány elpusztult, lassan szétmálló korall és egypár még épphogy lélegző, elszürkült szivacs társaságában.

Zúzódás, vagy el van törve?
Hadd lássam csak, kedves törpe!
No, ez bizony bokaficam.
Hozz egy fáslit, Zora fiam!

Bagoly Zora kezdő orvos,
igen fürge, nagyon gondos.
Míg a stopper hatig számol,
megfordul a patikából.

Ahogy minden gyerek tudja, többféle táltos állat van a világon, de annyira táltos, mint a kakas, nem nagyon található.

Mivel régen az állatok kapcsolatban maradtak a természettel, nekik könnyebb volt táltosnak maradni, ezért ők jól és bölcsen tervezik az életüket. A haláltól se félnek annyira, mint az ember, mert ők ismerik a halhatatlanságot.

Az egész történet azzal kezdődött, hogy Klári kapott ajándékba egy porcelántányért a nagymamájától, aminek az alján egy rózsaszínű macska látszott. A cica fejét halványkék masni díszítette, és bajuszának szálai úgy ágaztak ki apró, fekete orrából, mint a sárga napsugarak. Viszont karmot elfelejtettek neki rajzolni, pedig karom nélkül egy macska nem is macska. A barna hajú és kék szemű kislány egyébként kedvelte a cicákat. Bár neki nem lehetett saját macskája, a szomszédé sokszor besurrant hozzájuk, amikor kinyitották az ajtót, és Vörit – így nevezték el a színe miatt – csak egy szelet felvágottal lehetett kicsalogatni.

A nyolcéves Alíz a nagymamájával sétált egy napsütéses délutánon, amikor különös embercsoportot vettek észre az egyik családi ház mellett.

– Patkány, patkány! – sikítozott egy néni. – Az én kertemben, az én gyönyörű kertemben! Patkány!

– Locsoljad a tetőt, Dezső, akkor majd kimászik! – biztatott egy másik néni egy kockás inges férfit, aki a locsolócsővel az ereszcsatornát öntözte.

Győrben a várat már az egykori őslakosok építették, hát ott is tábort ütöttek a honfoglalók. Csak egy vidékre nem merészkedtek. Tapolca és Győr között volt egy üres területe az uradalomnak, amelynek a környékére senki sem akart odaköltözni. Ezt a vidéket ugyanis egy sárkány uralta.

Csak a pap nem öltözött át,
meghagyta a reverendát.
Mikor táncba kezdtek vígan,
azt se tudták, kivel ki van,
a farsangi karneválban,
ebben a nagy maszkabálban.

A tejcseppekből gyöngyök lesznek,
Szélsóhajjal ereszkednek;
Álompárát permeteznek,
Fűszál végén megpihennek,
Kókadt kankalint öntöznek,
Gilisztalakig gyöngyöznek.

Icka-bucka, tarkamacska,
kékzománcú, ócska rocska,
történjen meg most a csoda,
legyen készen a masina!

Életre kelt minden kerék,
rugó, tengely, rögzítő ék.
Csörög, csattog sok alkatrész,
a manónál megáll az ész.

Tomi egy egészen különleges városban lakott: ez volt Zapuma fővárosa, vagyis egészen pontosan az egyetlen városa. Ez a gyönyörű ország Európa szívében helyezkedett el, Csehország és Szlovákia határán, azonban a létezéséről egy apró félreértés miatt nem sokan tudtak. Az történt ugyanis, hogy Csehszlovákia[1] felbomlásának idején a vitatkozó felek minden város sorsáról hosszasan egyezkedtek, míg az alapos mérlegelés és végeláthatatlan tárgyalások eredményeképp megszületett Csehország és Szlovákia. Minden város sorsáról, kivéve Zapumáéról, ami felett véletlenül átsiklottak, és ami e baklövés

Alszik már az egész város,
az álmosság általános.
Elaludt a városháza
és a zsúfolt házak száza,
nem füstölnek a kémények,
kialszanak mind a fények

Szeretném, ha Apukám egy igazi szuperhős lenne. De ő olyan fura. Pedig igazán lehetne az a kedvemért. De ki látott már szuperhőst lecsúszott melegítőnadrágban porszívózni meg rózsaszín pegazusokat pakolgatni a polcra magasság szerint? Ha végre nekiállunk barbizni, akkor sem ő van a Csodanővel vagy a Batman figurával, inkább a szörfös Kennel játszik. Aki persze mindig beleszeret a sellőlányba.

„Léna hatéves iskolás. Mint bármelyik ilyen korú gyermek, imád rajzolni, kirakózni, társasjátékozni, babázni, biciklizni, játszótérre járni… de egyvalamit még ezeknél is jobban szeret: verset mondani. Korábban is a könyvesboltok törzsvásárlói voltunk. Megszámlálhatatlan képeskönyv, mesekönyv töltötte meg a szobája polcát. Egyszer Léna kitalálta, hogy menjünk el és vegyünk verseskönyveket! Akkor kezdődött el igazán a versek szeretete” – írja Léna anyukája a Léna verses doboza elnevezésű Facebook-oldalon.

Cipőt szeretne a compó,
lefutni egy hosszú távot,
de nincs piac, hol vehetne
ehhez kellő bátorságot.

A kutyák valamiért nem szeretik a macskákat. Pamacs, nagymama máltai selyemkutyája sem szereti őket. Főleg a szomszéd sárga szemű fekete macskáját nem. Ha meglátja, azonnal kergetni kezdi, mintha ősi ellenségek volnának. A macska persze azonnal felszalad előle a fára vagy a kerítés tetejére, de ha nincs rá elég ideje, akkor egyszerűen csak átbújik a kapu alatti résen.

Arisztokrata öregúrral
sétál lánya Mara, búval.
Mara már mára ara akart lenni,
de ilyen búsulót ki akar elvenni?

Magyaregregy lakói (...) mind aludni készülődtek és csak kevesen tudták, hogy a holnapi nap nagy nap lesz. Pár kamasz elhatározta, hogy ellátogat a több mint száz éve kiszáradt Ferde-vízeséshez és megpróbálkoznak rálelni a valódi igazságra. Sok história terjengett róla. Mindegyik más és más. A valódi igazságra azonban még senki sem lelt rá.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a malac már hajnalban túr, élt egyszer egy özvegyasszony meg a lánya, Eszter. A faluban, ahol éltek, mindenki szerette az asszonyt, de a lányt elkerülték az emberek, mert az már kicsi gyerekkorától olyanokat beszélt el nekik, hogy az égnek állt a hajuk tőle. Az öregek csak jajgattak, hogy miféle fantáziával áldotta meg az Úr Isten azt a gyermeket, s ha az anyja hallaná, miket beszél, bizony, hogy a szájára csapna.

Hópihe száll, hol van a nyár,
Aranygömb s fény a faágon.
Korom égen, ha angyal száll,
Szöszhajadban Hold világol!

Közel a kormos éjszaka,

a ködben szárny neszez,

talán a titkos hírhozó,

megkésett angyal ez.

Elindultak. Villám húzta a csilingelő szánt, a két füle között Cincin Erzsi ült. A levegőben Veréb Ilonka követte a csapatot, a többiek – Röffencs Pista, Csengő Boci Berta, Kakas Berci, Birka Pál, Kecske Lóránt, Pulyka Piroska, Márton Gúnár – gyalogosan és boldogan. Az erdőben Huhi Botond bagoly bácsi is csatlakozott hozzájuk.

Nagyon meg akarták találni azt a bizonyos fenyőfát. Végül úgy is lett. Ott magasodott előttük.

Határtalan volt a világegyetem azokban az ősi időkben, és minden szegletét az Éj végtelen hajának bársonyos puhasága és simogató melege töltötte be. Hajtincsei hatalmas folyamokként kanyarogtak a galaxisok között, göndörödő fürtjei csillagködöket hömpölyögtek körbe, fonatait tündöklő napok ékesítették és apró kontyai alatt fekete lyukak örvénylettek. Selymes lepedő, könnyű vánkos volt ez az éjsötét hajtömeg minden élőnek és élettelennek.

Valamikor régen, messze-messze a végtelen galaxis legtávolabbi naprendszerében, élt egy kis kőzetbolygó. A napja, a legragyogóbb csillag mindegyik bolygójára olyan nagyon szépen sütött, hogy azok egyre csak gyarapodtak és többeken élet született. A kisbolygó számára azonban nem jutott a napsugárból. Túl közel volt egy hatalmas gázbolygóhoz, aki kitakarta a feléje vetülő fényáradatot. Eleinte megelégedett azzal a picinyke fénnyel, ami rá esett, az űridő haladtával azonban egyre irigyebb lett a többiekre, és megkeseredett.

Az apró kis házikóban remegett a fény. Csak a kandalló és néhány gyertyaszál világított, mégis minden jól látható volt, mert a hatalmas ablakon bevilágított a hóról visszaverődő holdfény. A tűz halkan ropogott, mire a ház fagerendái együttérző szisszenéssel válaszoltak. A kandalló előtt egy zöld fotel állt, rajta egy perzsamacska dolgozott serényen: mancsában villámgyorsan forgott a két kötőtű, épp egy sálat készített.

A Lávatag narancssárga sávja vakító fénnyel izzott a láthatáron. Rilex, Kunyi és Barmol néhány másodpercre megfeledkeztek minden bosszúságukról, és megbűvölten bámulták a fantasztikus jelenséget. Ám nemsokára felocsúdtak, és világossá vált számukra, milyen szorult helyzetbe kerültek. Bár a Lávatag még csak a távolban tűnt fel, máris olyan forróságot ontott, mely a dínók bőrét is perzselni kezdte. Kunyi pedig úgy érezte, mintha egy túlfűtött szaunába zárták volna.

A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.

Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület.

Én Gonoszvárosban születtem, azt mesélik, hogy réges-régen, amikor még Gonoszország létezett, Gonoszváros volt a fővárosa. Hogy annak előtte mi történt, valójában senki sem tudja, csak suttognak róla a mesélők. Mert Gonoszvárosban nem csak gonoszok élnek, persze ők vannak a legtöbben, de élnek itt hősök, szelídek, okoskodók, szépek, bűntelenek is néhányan, de nagyon zárkózottak, s a már említett mesélők. Ők csak halkan mesélnek, titokban, mert a gonoszok nem szeretik a mesét.

Egyszer a mi szomszédunknak
Macskájára tejfölt bíztak.
Mikor kész lett a sztrapacska,
Nem volt tejföl, csak a macska.
Lett is olyan csetepaté,
Az egész ház zengett belé.

Acsai Roland Regény a csodaszarvasról című könyve az egyik legősibb és legváltozatosabb hun–magyar mítoszt dolgozza fel fiatalok számára élvezetes, izgalmas és humoros hangon. A regény a Zrínyi Kiadó új, az ifjúsági korosztálynak szánt sorozatának az első kötete. A kezdeményezés célja, hogy olyan új történelmi regények szülessenek, melyeket a fiatalok örömmel és érdeklődéssel olvasnak.

Tóth Krisztina gyerekverseit (egyéb szerzői érdemeiről most ne essék szó) azóta szeretem, amióta a Marci öltözik című versét olvastam és Halász Judit előadásában többször meg is hallgattam (pedig akkor még bőven nem született meg a fiam, Marci) – tudják, amelynek az utolsó szakasza így hangzik: „Segítség! Segítség! / Beszorult a Marci haja! / Csak az húzza a nadrágot / a fejére, aki hülye.”

Harcos Bálint meséi a gyermekkor leginkább magától értetődő és ezáltal legemlékezetesebb állapotaiba repítenek vissza: „A kert egyszerre volt nekik titokzatos és otthonos. Voltak kisebb völgyei-dombjai, felső része, alsó része, belső kertje, veteményese, gyümölcsöse, de mind összenőve, elvadulva; Ábel és Panni a lábuk alatt a folyondárban néha fölfedezték egy lépcső maradványát vagy egy pince szellőzőjét, ahova bemásztak.”

Hanna nem tudott elaludni. Hiába próbálkozott, nem jött a szemére álom, egyre csak azon törte a fejét, mindent bepakolt-e a bőröndjébe. Másnap ugyanis táborba készült. Az első ottalvós táborába! Izgult, milyen lesz, és egy kicsit félt is. Hátha mindenki ismer mindenkit, és nem lesz, aki mellé üljön a buszon. Vagy ott, ahol a tábor lesz, ugatós kutyákat tartanak. Vagy a fiúk olyan bolondok lesznek, mint a fiúk általában, és beledobják a folyóba.

A nyolcéves Alíz unatkozva üldögélt a napsütéses téli délutánon. A karácsonyfa díszei újra a padlásra kerültek, elfogyott a mézeskalács is, de azért még tél volt – csak hát már nem volt mire várni. Vége lett az ünnepeknek, kezdődtek az iskolai hétköznapok. A kislány szomorkodva bámult ki az ablakon a deres, ködös kertbe: Legalább most volna a születésnapom vagy a névnapom! Akkor megint várakozhatnék valamire!

Mondok egyet, és ez komoly,
hisz így igaz, ahogy mondom:
ismerek egy Hófehérkét.
És nemcsak hogy ismerem,
egy házban lakik velem!

Kalippa, a sárkányszaurusz egy hatalmas panelház harmadik emeletén lakott az anyukájával, az apukájával és a testvérével. Nagyon szerette a csokifagyit és a zöldborsópürét. Minden kedden este az egész család kényelmes overált vett fel, amiben szabadon tudtak mozogni a szárnyaik. Anyáé sárga volt, apáé zöld, az öcsié kék, Kalippáé pedig csíkos.